Kaliforniából a Kisalföldre - Hazatért Győr utolsó ralibajnoka - fotók

– Hogyan kezdődött a szenvedélye a ralisporttal?

– Már egészen fiatalon megbabonázott a járművek világa. Az első szerelem édesapám Pannónia TL motorja volt, amelynek a karbantartását középiskolásként már végezhettem. Első autóvezetéseim egyike nem volt túl szerencsés: a család új Skoda 440-es Spartakjával árokba borultam Kisbácsa közelében. Annyira szégyelltem magam, hogy világgá mentem a kutyámmal. Édesapám pár nap múlva talált meg, s alapos fejmosásban részesített. Azt is mondta, hogy ha így vezetek a jövőben, senki nem mer majd mellém ülni.

– Pár év alatt nagyot fordult a világ. Ha jól tudom, az apukájával is indult együtt ralifutamon.

– Igen, valóban részt vettünk közösen a József Attila Rallye-n 1966-ban Veszprémben. Ez a ralizás egyik hazai gyerekcipőjének számító ügyességi verseny volt. Hasonló autós vetélkedéseket egyébként anno a Széchenyi téren is tartottak Győrben. Bár az ominózus futamot apukámmal nem tudtuk befejezni a Bakony fővárosában, kiestünk, ám ekkoriban kezdett egyre komolyabbá válni a rali iránti elköteleződésem. Idővel pedig az eredmények is jöttek.

– Hogy képzeljük el a hazai ralizás hőskorát, milyen autókat hajtott?

– Kezdetben szinte minden versenyző családi autókkal indult, komolyabb átalakítások nélkül. Számomra az első meghatározó versenyautó egy sárga Wartburg 353-as volt, amelyet a szüleim használtak a hétköznapokon. Ezzel róttam a versenypályákat 1967-ben. Egy évvel később már az első saját versenyautómmal, egy Fiat 500-assal neveztem a versenyekre. Ezzel az autóval indultam azon az emlékezetes soproni nemzetközi viadalon is, amelyen a Forma–1 későbbi legendája, a háromszoros világbajnok Niki Lauda is versenyzett.

– A raliskarrierje csúcsa egyértelműen a ’70-es évek eleje. Minek köszönhetően ért el évről évre jobb eredményeket?

– A Győri Volán volt akkoriban az egyedüli vidéki ralis egyesület, amely nem kapott központi támogatást. Az bizonyos, hogy nem a gazdag büdzsénk miatt álltunk gyakran a dobogón. Lelkesedéssel, a ralizás iránt érzett szeretettel, a remek közösségi életünkkel azonban tudtuk kompenzálni a hátrányokat. Már 1969-ben a 850 köbcentis kategóriában Baksa Henrik társammal negyedik helyen végeztünk összetettben, majd némi útkeresés kezdődött. Ez- után új csapattársammal, Kercsó Ferenccel próbálkoztunk Opellel, végül egy Fiat 125-ös bizonyult a nyerő autónknak.

– A ’70-es évek elején többször meccseltek a dobogó legfelsőbb fo­káért a Ferjáncz–Zsembery pá­­rossal. Milyen volt a kapcsolata minden idők talán leghíresebb magyar ralisával?

– Akkoriban nem volt jellemző az ellenségeskedés. Mindannyian nyerni akartunk, küzdöttünk a másodpercekért, ám kölcsönösen tiszteltük egymást. Attilával is korrekt volt a viszonyom. Az gyakran eszembe jut, hogy az egyik Rába Rallye-n a szigetközi utat le kellett zárni baleset miatt. Miután kiszálltunk a kocsiból, Ferjáncz zacskós nápolyival kínálta a versenyzőtársakat.

– Az 1972-es szezonra hogyan emlékszik vissza?

– Ekkor tettük fel a koronát Kercsó Ferenccel a raliskarrierünkre. Minden összejött, a szerencse is mellénk állt, egyenletes teljesítménnyel szereztük meg a magyar bajnoki címet a legerősebb géposztályban, az 1600 köbcenti feletti kategóriában. Ezután röviddel hanyatlásnak indult a győri raliegyesület, a korábbi szegényes lehetőségek is megszűntek. Persze a visszavonulásban az is szerepet játszott, hogy az ember ekkor már egyre többet törődött a családi életével is.

– A ’70-es évek végén az Egyesült Államokba költözött. Miért döntött a kinti letelepedés mellett?

– A családom kereskedelemből élt, a polgári hagyományaink miatt finoman fogalmazva sem voltunk a rendszer kegyeltjei. Azt nem állítom, hogy folyton vegzáltak volna minket a hatóságok, de mindig akadtak apró-cseprő dolgok, amikbe előszeretettel belekapaszkodtak. A belvárosban kereskedelemmel foglalkoztam, autós boltom volt, az utolsó csepp a pohárban olyan utángyártott autóalkatrészeknek a műbalhéja volt, amivel a győri kisiparosok még jól is jártak volna, ha nem kapunk piros lámpát. A barátnőm, későbbi feleségem nem sokkal ezután követett a tengerentúlra, és a ’70-es évek végén Los Angelesben kezdtünk új életet.

– Kaliforniában is volt lehetősége a ralizásra?

– Nem. Amerikában, ha a víz felett akarsz maradni, rengeteget kell dolgoznod. Nincs okom a panaszra, viszonylag jól menő vállalkozást vittünk, reklámtáblák szerelésével foglalkoztunk. A szabadidőnkben sokat utaztunk az USA-ban, ekkor hódolhattam a vezetés iránti szenvedélyemnek.

– Miért döntöttek végül a hazaköltözés mellett?

– Los Angelesben óriásiak a távolságok. Ha az ember nem képes vezetni idős fejjel – esetünkben szerencsére ez nincs így –, akkor a napi megélhetése, ügyintézése torpedót kap. Túl a racionális szálon, haza is húzott bennünket a szívünk. Az igazi otthonunknak mindig Győrt tartottuk.