Kutasi Károly: Az alkotás nem kézügyesség kérdése – A tulipános iskola hajdani igazgatója és rajztanára a mai napig aktív művész

A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Baross úti kiállító- és előadótermében találkoztunk Kutasi Károllyal. A modern művészeti viszonylatban nagyon színesnek számító képek közt vannak sorozatok, pályázatra készült munkák, absztrakt és realista alkotások, egyvalami közös bennük, mind mögött egy történet rejlik. 

– Művésznek születni kell vagy azzá válik az ember? Mi terelte önt erre a pályára? 
– Magamat hosszú távú pályatévesztőnek mondanám. Már gyerekként is érdekelt a művészet, ennek ellenére a Révai-gimnáziumban matek–fizika szakon érettségiztem. Ezután egy kis kitérőt tettem a jogi egyetemre, de végül Pécsen, a tanárképzőn állapodtam meg földrajz–rajz szakon. Bár ez a szakpár inkább a sors keze volt, mintsem tudatos tervezésé. Művészi kibontakozásra itt nem is nagyon volt lehetőség, szigorú tanári képzést kaptunk. Főleg kockológiát, valamint fej- és alakrajzot tanultunk, de azt nagyon alaposan. A diploma után több mint 30 évet töltöttem a pályán, 1990-től pedig 15 évig a győri tulipános igazgatója voltam. Munka mellett kezdtem el alkotni, elsősorban a saját örömömre. 
– Pályája során egyszerre művelte és tanította is a rajzot és a festészetet. Mit gondol, hogyan befolyásolta rajztanárként az oktatási módszereit, hogy aktív művész is volt egyben? 
– Megfordítanám a kérdést és azt mondanám, hogyan hatottak a gyerekek rám? Néha ugyan nehéz volt összeegyeztetni a földrajztanári szigorúbb óravezetést a rajztanári nyitottsággal, de rengeteget tanultam a gyerekektől. Különösen a gyurmából vagy agyagból készült szobraik nyűgöznek le, van bennük egy olyan különleges látásmód, amihez a felnőtt alkotók már csak próbálnak visszatérni. Nem titok, a kiállítás vitrinjében is van olyan kisplasztikám, amit a gyerekek munkái nyomán készítettem. Hiszem, hogy minden gyereket meg lehet tanítani rajzolni. A festészet azonban már egy más műfaj, ahova érzelmek kellenek, ami inkább később érik be az emberben. Az alkotás szellemi műfaj, nem kézügyesség kérdése. A képzőművészet pedig egy olyan ága, ahol az évek múlásával érnek be az alkotók. 
– Ha körbenézünk, számos stílusban készült alkotásokat láthatunk a falakon. Ezek különböző művészi korszakaiból származnak? 
– Alkotások terén igazi mindenevő vagyok. Eleinte karikatúrákkal kezdtem, ha megvan az ötlet, szinte öt perc alatt kész maga a kép. Azonban mulandó műfaj, amit a ma megért, az néhány évvel később már elveszti a jelentőségét. Ezt követően szerettem bele az ikonfestészetbe, talán lustaságból. Ennek a műfajnak a jellegzetessége, hogy van egy bibliai figura és nagyon pontosan meg van határozva, hogy mit lehet, milyen színeket, motívumokat lehet felhasználni. Pihenésként is festheti az ember. Ugyanakkor egyik legnagyobb művészi sikeremnek tartom, hogy az egyik ikonom miskolci Szent Háromság ortodox templom képcsókoló állványán látható. Az alkotásnál azonban úgy vélem, a téma választja a stílust és a technikát. 

– Az alkotási folyamat minden művésznél más, az ön képei hogyan készülnek? 
– Minden kép valamilyen vizuális élményből indul ki. Ez lehet egy utcakép vagy épp egy művész kollégám alkotása, akivel az Art 9000 keretében működünk együtt. Emellett azt sem kell eltitkolni, hogy az internet világában az online látott dolgok is szolgálhatnak inspirációként. Maga az alkotás ideje nem hosszú az én esetemben. Improvizatív művésznek tartom magam, egy ideig érik bennem a gondolat, majd egyszer csak rám tör az alkothatnék. Ha ilyenkor nem tudok azonnal egy lealapozott vásznat keríteni, akkor bajban vagyok. Ha minden adott, általában fél-egy nap alatt megfestem vagy megrajzolom a képet. Ezzel azonban még nincs kész, pár napra félreteszem a szobában és csak nézegetem, és időről időre hozzáadok még egy-két vonást, színt vagy részletet. Úgy gondolom, hogy nincs olyan képem, ami teljesen kész lenne. Amikor újranézem őket, mindig találok valamit. 
– Milyen a győri képzőművészeti élet? Vannak a városnak figyelemre méltó alkotói és műértő közönsége? 
– Sajnos viszonylag kevesen tudnak róla, pedig Győrnek a baletthez vagy a kézilabdacsapathoz mérhető színvonalú, kiemelkedő képzőművészei voltak és vannak. Lehet, hogy mi, alkotók is rosszul csinálunk valamit, de tény, hogy Magyarországon a zenei műveltség tízszeresen felülmúlja a vizuális műveltséget. Arra lenne szükség, hogy már fiatalon megismerkedjenek a képzőművészettel a gyerekek, nem lesz mindenkiből művész, de többen lesznek, akik felnőve már némi háttértudással lépnek be egy galériába és más szemszögből tekintenek az alkotásokra. Örömteli, hogy a tánc- és képzőművészeti iskola, de most már az egyetem is kínál olyan képzéseket, amelyek segítenek elmélyedni a vizuális kultúrában.