Hajrá, magyarok!

A feleségem nem szereti a focit. Tudom, ez magánügy, mégis azért hozakodom elő vele, mert ma kezdődik az Európa-bajnokság és őt is elérte az itthon is tapasztalható futball-láz. 
Először 2016-ban tapasztaltam mindezt, amikor a magyar válogatott negyvenkét év után vehetett részt Eb-n – világbajnokságon szerepelt 1986-ban –, és ennek örömére az ország piros-fehér-zöldbe öltözött. Kis zászlók lobogtak az autókon, az egyik áruházlánc ezzel kapcsolatos ereklyéket dobott piacra, amelyek röpke idő alatt elfogytak a polcokról. A mieink mérkőzéseit mi is nemzeti színekben, kifestve együtt néztük a televízióban. A Franciaországba kiutazó tízezrek vonulásukkal, szurkolásukkal szinte hazai hangulatot teremtettek a városok utcáin és a stadionokban. 
A 2021-es, részben budapesti rendezésű kontinenstornát egy kicsit még beárnyékolta a Covid, ám a telt házas Puskás Aréna, a magyar fiúk helytállása a bitang nehéz csoportban mégis örökre emlékezetes marad mindannyiunk számára. 
Miután eldőlt, hogy Marco Rossi csapata csoportelsőként kiharcolta a részvételt az idei Eb-re, nálunk is újra elkezdett emelkedni a futball-láz. „A zasszony” kívánságára elutaztunk Debrecenbe, hogy mintegy 20 ezer nézővel együtt élőben búcsúzzunk el a két nappal később Németországba utazó válogatott csapattól. A szerencsés jegytulajdonosok holnap már Kölnben drukkolhatnak a svájciak elleni meccsen és biztos vagyok benne, részünkről a hangulat semmivel nem lesz rosszabb, mint három vagy nyolc esztendővel ezelőtt volt. 
A magyar válogatott valamennyi mérkőzésén megtapasztalhatjuk a szeretetet, ami honfitársaink részéről árad a játékosok, a kapitány felé. Ezt talán nehezebb lehetett elérni, mint egy-egy győzelmet megszerezni. 
Holnaptól is: hajrá, magyarok!