A dunakiliti bognár még ma is alkot - Hintók és fiákerek a 95 éves Pityó bácsitól - fotók

Takács István – vagy ahogyan sokan ismerik – Pityó bácsi 75 éves iparosmúlttal rendelkezik. A 95 éves, köztiszteletben álló dunakiliti férfi hatvannyolc évnyi boldog házasság után megözvegyülve egyedül él otthonában, melynek minden sarka a keze nyomát őrzi: legyen az egy díszlámpa, kerítés vagy éppen a csodásan gondozott, hatalmas kert – ahol minden megterem az egész családnak, lányainak, unokáinak, déd­unokáinak. Tücsök, a puli mellett népes baromfiudvarról is gondoskodnia kell. Munka is van bőven, a házban, de főként körülötte. 

– Augusztus 20-a alkalmából Dunakilitiért Díjjal ismerték el a település vezetői és lakói Pityó bácsi áldozatos munkáját. Mit jelentett ez az elismerés? 
– Nagy öröm és nagy megtiszteltetés volt számomra ez a díj. A faluban sokat dolgoztam társadalmi munkában, legtöbbször egy köszönetért. A Dunakilitiért Egyesület tagja vagyok évtizedek óta. Oroszlánrészt vállaltam a millenniumi kereszt felújításában, a településen négy kereszt létrehozásában is segítettem. Sokszor vállaltam önkéntes munkát a dunakiliti templom gazdagítására, egyházközségi tag voltam évtizedek óta. Egy teljes bognárfelszerelést adományoztam a Dunakiliti Falumúzeumnak. 

– Olyan szakmát választott, amit ma már nagyon kevesen űznek. Hogyan lett bognár? 
– Ha rajtam múlt volna, fodrász lettem volna. De édesapám, aki a mezőgazdaságban dolgozott, javasolta, hogy válasszam a bognárkodást, így akkor nem kellene a gazdaságban szerszámokat vásárolnunk, azt el tudnám készíteni. Ma sem bánom, hogy hallgattam az apai szóra. Igaz, a szakma sokat változott azóta, amióta én Vráber János mester mellett tanulni kezdtem. Akkoriban még négyen is tevékenykedtek e szakmában, és mind megéltek. 19 évesen lettem segéd, egy hónap múlva a mosonmagyaróvári tangazdaságban alkalmaztak. A mezőhegyesi állami gazdaságnak készítettünk szekereket. Egyébként a tangazdaságban a munkák zömét muraközi lovakkal és szekerekkel végezték. Innen csábítottak Hegyeshalomba, szintén az állami gazdaságba: naponta jártam biciklivel Dunakilitiről a munkahelyemre és haza, s itt is bognárként dolgozhattam egészen addig, amíg be nem hívtak a katonaságba. Itt egyébként harsonán játszottam a zenekarban. Édesapám lebetegedett, s édesanyám kérésére hazajöttem, hogy segítsek otthon a mezőgazdaságban. A termelőszövetkezet megalakulásakor maradtam Dunakilitin: akkoriban tizenhat pár ló végezte a munkákat, kellett a bognár. 1968-ban kezdődött el jobban a gépesítés. Innen mentem nyugdíjba 1989-ben. A rendszerváltás után a lovakat már inkább hobbiból tartották, nem munkára. 

– A gépesítés után bognárként milyen feladatokat vállalt? 
– Újítottam fel és készítettem is fiákereket, hintókat. Sok megrendelést kaptam Ausztriából, de Csehországból, Szlovákiából is. Szívesen tartok tájékoztatást a munkámról a hozzám betérőknek. Többször vállaltam bemutató foglalkozást a Múzeumok Éjszakáján, a Szent István Napokon a Mesterségek utcáján, melyet idén azért hagytam ki, mert ekkor vehettem át a dunakiliti díjat. A házam mögötti műhelyekben dolgozom. Az utolsó nagy munkám ez az Esterházy-hintó, melyről már csak néhány elem hiányzik. 

– A bognárkodás mellett mivel telnek a napjai? 
– Vallom, nem az elmúláson kell gondolkodni. Minden napra van feladat, igaz, már nem dolgozom nyolc óránál többet. Reggel mindig a Kisalfölddel indítottam, de most azt inkább a déli órákra hagyom, amikor a hőség miatt nem lehet kertészkedni. Sok feladatot ad a kert is, ahol minden zöldség megterem, az egész családnak a palántákat is magam nevelem, gyomlálok, kapálok, gondozom a gyümölcsöskertet: vannak napok, amikor csak gyümölcsöket fogyasztok. Néha azért már érzem, hogy öregszem...