Első napi depresszió és hogyan győzzük le

Az első élmények, különösen az első nap történései sokkal inkább az egyedül való élethez kapcsolódnak, mint Lisszabonhoz.

Fel kellett térképezni a közlekedést, ami itt egy teljes zavar. Szerencsére van a közelben egy metróállomás és annyiszoreltévedtem, hogy a föld alatt már egész jól tudok közlekedni.
Na de a buszok… Azokat le kell inteni, ha fel akarok szállni, már ha egyáltalán jön busz, vagyis ha megtalálom a megállót. Elvileg a közelből megy egy az egyetemhez, elvileg, mert még a Google maps is óránként változtatja az álláspontját. A metróknál segítség, hogy nem számuk van, hanem színűk; már csak azért is, mert azokat jobban tudom angolul, de a buszoknál… Van, ahol egy nevet írnak, máshol egy szint, a harmadik helyen egy számot, szóval sok sikert az integetéshez. Szerencsére metróval eddig mindent el tudtam érni, de a következő napok feladata lesz valahogy megtanulnibuszozni. 
Bár szerintem az autósok a legviccesebbek. Ezek a halál nyugodt portugálok, akik arra, hogy nem találod az egyemet, nem tudsz belépni az itteni Neptunba és nem tudod eldönteni, hogy egy óra angolul vagy portugálul lesz-e; csak annyit mondanak, relax; teljesen megőrülnek ha kiszabadulnak az utakra. Éjjel-nappal nyomják a dudát – és ez nem csak egy szófordulat, egy főút mellett lakunk, szóval tapasztalatból mondom.

Láttam olyan is, hogy valaki rádudált a mentőre! Szegény mentő nem is mer igazán szirénázni, csak egyet-egyet szirrant, ha már végkép nem tud kijutni a dugóból, de semmi több; a szívrohamos beteg pedig otthon várja, de ők nem veszik zokon a késést, mert hát relax… 

   Első nap bementünk az egyetemre, ahol elmondták a fontosabb tudnivalókat és találkoztunk néhány hallgatóval. Naigen, ez nem volt egy könnyű dolog. Egy másik magyar lánnyal mentünk és azt láttuk, hogy mindenki azzal beszélget, akivel egy országból jött, vagy értik egymás nyelvét. Szóval nagyjából csak spanyol és portugál hangot hallottunk, ja és németet, nagyon sok németet, szinte minden második diák vagy német vagy német nyelvű országból jött. Szóval akkor, be kell vallanom, elkapott ez az első napi depresszió: ott álltam egyedül, nem értettem semmit, nem nagyon tudtam beszélgetni, nem találkoztam senkivel, aki szintén kommunikációt fog tanulni és mindenki nagyon-nagyon távol volt tőlem, aki az otthoni megszokott életem része. 

És ilyenkor persze az ember  szépen egyesével járja végig Murphy törvényeit. Csak egyszer állnék szembe ezzel az alakkal, azt hiszem, lenne mit mondanom neki… 

   Például hazafelé jövet nem nyitotta a kulcsom a zárat. Hívtam mindenkit, de a lakótársak dolgoznak, az olasz pár a mesterdiplomájára gyűjt, szóval nem értem el senkit. Aztán szerencsére Vanessa felvette és elmagyarázta, hogy hogy is kell használni a kulcsot. Mondom, hogy gondolná az ember józan paraszti ésszel: bedugod, elfordítod, bemész. De nem! Itt bedugod, aztán visszahúzod egy kicsit, de éppen csak egy kicsit, megfogod a kilincset és az ajtót kifelé húzod, hiába befelé nyílik, aztán fordítod a kulcsot és közben felfelé emeled. Ha mindent így csinálsz és Isten is megsegít, bent vagy! 

A következő nehézséget a telefon okozta. Kaptam portugál SIM-kártyát és végre, végre a lakáson kívül is tudtam írni a barátaimnak és Anyunak. De mindezt egy hosszú procedúra előzte meg: megvan a kártya, de az androidos telefonom megőrült, épp mint a portugál sofőrök és nem lehetett használni. Eszti tesóm Amerikában googlezte ki nekem, hogyan lehet kiszedni az Iphoneból a kártyát az erre alkalmas célszerszám nélkül, mert azt ugye nem hoztam el, mondván, hogy a 0,5 gramm súlyú, 1 centi hosszú eszköz már nem fér be a bőröndbe, de a tizennyolcadik szoknya igen. Szóval jó fél óra próbálkozás, két tű (köszi Mami a mini varrókészletet, már használtam is) és egy fülbevaló tönkretétele után sikerült is feltörni a telefon oldalát és kicserélni a kártyát. Na, akkor meg nem tudtam aktiválni. A magyar meg beszorult az androidosba, ami továbbra sem működött. És ráadásul annak az alaknak az országában vagyok, aki azt hiszi, hogy focista, de nem és még az a magát edzőnek kikiáltó szájhős is innen származik…      Mindezt sikerült összehoznom kevesebb mint  4 óra alatt. Viszont innen nézve a dolgot, egészen király, hogy ilyen gyorsan át is lendültem az első napi depressziómon és remélem, soha többet nem is jön vissza.

Szóval elszenvedtem magam az „Üdv itt” vacsorára. Mer teljesen bepánikoltam, hogy majd mindenki csak azzal ismerkedik, akinek érti az anyanyelvét, nekem meg nem lesznek életre szóló barátaim, ahogy a prospektusban olvastam és nem fogok csókolózni egy hajón a naplementében, ahogy a bemutató videóban láttam, sőőőőőt rendesen elpazarolom az erasmusomat, pedig otthon mindenki azt mondta, ragad meg a lehetőséget, élvezd ki az időd. 

   És hogy ez milyen jó ötlet volt… Ott mindenki idegen volt és mindenki ugyanúgy érezte magát mint én és mindenki lazán beszélgetett mindenkivel. Ráadásul valami rejtélyes oknál fogva még az angolomat is megértették. Na meg ingyen volt a sangria. Itt rengeteg sangriát isznak az emberek és milyen jókat készítenek, szuperek. Ja, és egy portugál szokás a vacsoráról: ha a jobb kezeddel fogod meg a poharat, meg kell innod az egészet egyszerre. Na de én jobbkezes vagyok…

Ezután elmentünk egy bárba, majd egy discoba. Ez nagyon fura volt. Először is, hogy mindenhol lehet bent dohányozni, pedig már majdnem csúnyán néztem egy srácra, hogy húzzon ki az égő cigijével.  Másrészt a folyóparton volt a hely, és ha nagyon akartuk, elhitethettük magunkkal, hogy az óceánt is látjuk. Harmadrészt hogy ezek milyen zenékre táncolnak…Szinte nem is volt pörgősebb szám, de mindenki nagyon élvezte ezeket, és ilyenkor visz az ottaniak hangulata téged is. És még ha nem is csókolóztam a naplementében, táncoltam egy francia fiúval, Louissal. 

   Aztán másnap megnéztük a magyar lánnyal, Dominikával a belvárost, ami csodálatos. A portugálok mindent képesek elkészíteni csempéből és parafából, na meg macskakőből. Konkréten a Bario Alto városrész e három anyagból áll. Az utak macskakövesek és sok helyen olyan keskeny a járda, hogy libasorban is vigyáznod kell, le ne vigye valami a karodat… Itt tehát nem ajánlatos integetni a busznak, inkább sétáljunk – tipp to travellers by Rita. 

   Ezelőtt sosem láttam fehér macskakövet, itt a járda mindig fehér és feketével mintákat rajzoltak bele. Elképesztő mennyivel jobb ezeken sétálni, mint az unalmas aszfalton – már ha nincs nálad a harminckét kilós gurulós bőröndöd. A házak falait színes, mintás csempékkel rakták ki és valahol képet is ábrázol, sőt komplett bibliai jelenetet is láttam már. A parafa meg… Lehet venni parafa képeslapot, parafa konyhai felszerelést (!, értsd tányéralátét és hasonlók), parafa füzetet és parafa táskát is. De hogy ezek nekik hogy hogy nem törnek szét??? Rejtély. 
   Aztán este egy „igyál egyet egy helyivel” nevezetű programonvoltunk – sangriával, természetesen. Itt ez szinte alap dolog.  Csak beültünk egy bárszerűségbe és ettünk, ittunk – hogy miket esznek ezek, na hát ezeknek a felismerhetetlenhalételeknek egy külön fejezetet kéne szentelnem, pedig amúgy finomak! Szóval a „helyivel” rész azt jelentette, hogy akár egy helyi is lehetett volna ott. Akik tényleg csak egy átlagos estét töltöttek el a sangriával pakolt asztaloknál tényleg nagyon rendesek és közvetlenek. Otthon el nembírnám képzelni, hogy egy vadidegen asztaltársaság megkínál az üveg borukból, hogy el tudd dönteni, te is rendelsz-e olyat. 
És itt, a második napon teljesen új emberekkel találkoztunk, szóval igen, nem leszek magányos remete, ha nem vagyok ott minden egyes programon, mert mondjuk, esetleg meccs van… Úúú meccs, ebbe most inkább nem is lovalom bele magam, mert fanatikus módon lesem a lehetőséget, hogyan mehetnék el a közelgő Bajnokok Ligája mérkőzésre.  
Bulik pedig minden este vannak, szóval lehet válogatni, melyik tetszik. Ja, és nem csak nekem adódnak nehézségek (ki hitte volna?!) egy német lánynak például ellopták a mobilját tegnap éjjel…

   Szóval először is le kellett kicsit higgadni, felfogni, hogy nem egy három napos nyaralásra jöttem és ha nem nézek meg mindent azonnal és nem maradok minden éjjel hajnalig, akkor sem pazarolom el az ösztöndíjamat, még akkor sem, ha minden nem úgy fog történni, ahogy a bemutató videóba összeválogatott jelenetek mutatták. Ez egészen új felfedezés...Szóval most már nem félek az egyetemről, hanem várom, kíváncsi vagyok a tanárokra, az órákra, az új dolgokra és hogy kikkel leszek egy-egy előadáson. 
   Láttam egy újságosnál a Record print verzióját és szerintem nagyon szuper, mondtam is az árusnak, hogy ott fogok dolgozni, de szerintem nem értett angolul, szóval a best sellingHungarian daily newspapert már nem meséltem el neki, majd legközelebb megemlítem.
Ja és csak úgy mondom, szinte minden egyes ajándékboltban, ahol ki van lógatva CR7 portugál válogatott meze, van Barcásszett is, de eddig még egy realos pólót sem láttam… Egyre szimpatikusabb ez az ország. 

És még egy kis hazai is érkezett e-mail formájában, amin mindig elmosolyodom, akár hányszor olvasom.:) 

   Szóval most elrakom egy biztos helyre a telefonomat, megcsinálom az easy to do feliratú zacskós tésztalevesemet ebédre (már két boltot is felfedeztem a közelben és teljesen olyan vagyok, mint Apu, úgy hasonlítgatom össze, mi hol olcsóbb éééééés végre találtam kakaót is, meg egy telefonost, ahol megjavították a magyar kártyámat és az androidosmobilomat – milyen érdekes, hogy nem szűnt meg forogni a Föld ezektől a hatalmas gondoktól). 

   Remélem, mindenki érzékeli, hogy milyen vidám hangnemben írtam ezt és azt is, hogy a mai túrán lesznek franciák…