Bóna Szabolcs, az Év állattenyésztő agrárembere: A világ élvonalában tartja a Rábapordányi Mezőgazdasági Zrt.-t

– Évtizedek óta ismerjük egymást, és emiatt meglepődtem, hogy nevét a versenyzők között olvastam. Azt hittem, nem nagyon foglalkoztatják a díjak, és inkább az eredményekben hisz. 
– Azért az embernek jólesik, ha megtisztelik egy-egy elismeréssel, Az Év Agrárembere pedig olyan verseny, amiben megtiszteltetés részt venni, hiszen komoly szakmai zsűri dönt a jelöltekről. Az meg, hogy az év állattenyésztőjének választottak, különösen megtisztelő. Köszönhető a díj az előző évek eredményeinek, amiket a céggel elértünk, hiszen nem tekintem a személyes sikeremnek, hanem a teljes csapat elismerésének. Azért is örülök, mert annak, amit mi itt Rábapordányban csinálunk, érdemes hírverést csapni. 

– Szülei mindketten a mezőgazdaságban dolgoztak, gyakorlatilag a rábapordányi téeszben nőtt fel. Egyértelmű volt, hogy az agrárpályát választja? 
– Nem volt egyértelmű, hiszen az 1990-es évek elején jártam középiskolába, amikor az agrárium jövője igencsak bizonytalan volt. Gimnazistaként inkább a műszaki pályára készültem, és az érettségiig ez is volt a tervem. A néhány év alatt azonban azt láttam, hogy az agrármérnöki diploma felértékelődött és szerteágazó karrierlehetőségeket nyújt. Nem feltétlenül az agráriumban, hanem például banki és biztosítási területen vagy a kereskedelemben. A szakmát persze szerettem és a termelés is vonzott. 

– Végül mégis egy banknál vállalt munkát. 
– Nem egyszerre. Az államvizsga után az IKR-nél kezdtem mint a vetőmag-előállítás szántóföldi felügyelője, később a cég terménykereskedelmi irodájába kerültem. Onnan váltottam a bankszférába, és mezőgazdasági eszközfinanszírozással foglalkoztam. Komoly eredményeket értünk el, hiszen a kétezres évek második felére piacvezető lett a vállalatunk. 

– 2009-ben mégis gumicsizmát húzott és a Lada Nivát választotta. Hazajött Rábapordányba. 
– Szívesen jöttem, de kényszerűség is volt a háttérben. Édesapám egészsége ugyanis erre az időre megromlott, így a visszavonulás mellett döntött. A zrt. tulajdonosi körétől is bizalmat kapva vettem át a cég vezetését. Bevallom, magam sem gondoltam volna, hogy édesapám ilyen határozottan a háttérbe tud vonulni és teljesen rám bízza a társaságot. 

– Egy élet munkáját adta át, és akik ismerték Bóna Jánost, csodálkozhattak is ezen, hiszen egy kemény és határozott ember volt. 
– Tartottam tőle, hogy lesznek konfliktusaink, hiszen nem mindenben egyeztek a világról alkotott elképzeléseink, és szakmai kérdésekben sem mindig voltunk azonos véleményen. Ő 1978 óta dolgozott Rábapordányban, tehát tényleg az élete volt a cég. Később beszélgettünk erről, és azt mondta, ő is fiatalon lett vezető, és ő sem tudta volna elviselni, ha beleszólnak a dolgába. 

– Sok szó esik manapság az agráriumban a generációváltásról, az önöké jó példa rá. 
– Abszolút az. Magyarországon egyébként ez komoly probléma, mert sok idősebb gazda hiába tudja, hogy eljött a generációváltás ideje, nem fogadja el, hogy a döntések már nem az ő kezében lesznek. 

— Az új munkakörrel nehéz örökséget is kapott, hiszen egy jól működő, országosan is elismert részvénytársaság volt már akkor is a rábapordányi. 
– A rábapordányi eredmények miatt sosem kellett szégyenkezni, a téeszidőkben sem. Itt tenyészállat-előállítás folyt, a pordányi sertéstelep törzstelepként működött. Ugyanígy a tejelő­szarvasmarha-tartás is magas színvonalon állt. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy mindig a kor technikai színvonalának csúcsát képviseltük. Ez igaz a növénytermesztésre is. 

– Korábbi beszélgetéseinkkor gyakran hangoztatta, hogy az agrobizniszben azok maradnak csak meg, akik a világ élvonalába, a felső huszonöt százalékába tartoznak. A rábapordányi zrt. ott tart? 
– Minden, amit csinálunk, azt szolgálja, hogy a topcégek közé tartozzunk. Azt gondolom egyébként, hogy már most is ott vagyunk, mivel változatlanul tartom, hogy csak a top huszonöt százalékba tartozók tudnak rentábilisan termelni. Aki lemarad a fejlesztésekkel, az okvetlenül tönkremegy.