A pannonhalmi doktornő túl a járványon, 45 év után búcsúzott

Gyerekkori döntés

– Milyen érzés volt az utolsó napon a páciensekkel találkozni?

– Fájdalmas volt, mert a betegek is búcsúztak, sokan tudtak arról, hogy ez lesz az utolsó rendelési időm. Végezetül Pannonhalma polgármestere, Vas Gábor és a település jegyzője, Szabó György is köszöntött. Szívszorító volt az egész. Az emberek gyógyítása az első pillanattól kezdve az utolsóig a szeretett hobbim is volt.

– Azt jól tudom, hogy az orvosi hivatás felé egy majdnem családi tragédia vezette?

– Igen, kislányként majdnem elvesztettem az édesapámat. A Duna magyarországi szakaszán 1954 nyarán hatalmas áradás indult, apukám volt a védekezés egyik irányítója. Az árvíz idején tüdőtuberkulózist kapott, amibe majdnem belehalt. A betegsége idején fogadtam meg, hogy orvos leszek és enyhítek az emberek szenvedésein.

Rögös út után világhírű egyetem

– Mennyire volt rögös útja az orvosi egyetemre?

– A 20-ból 19,5 pontos felvételim értelmiségi szülők gyerekeként elsőre kevésnek bizonyult az orvosi karra. Nem adtam azonban fel az álmomat, az érettségi után fogászati asszisztensként kezdtem dolgozni, a munka mellett pedig tanultam. 1968-ban talált meg az esély: magyar fiataloknak hirdettek orvosi képzést Moszkvában. 144-en indultunk 12 helyért; bekerültem a legjobbak közé. Édesanyám napokig sírt, mikor meghallotta, hogy évekig az orosz fővárosban tanulok majd. Végül 1974-ben nyolcan szereztünk diplomát Moszkvában.

– Világhírű egyetemen tanult, mégis a háziorvosi pályát választotta.

– Soha nem csináltam presztízskérdést abból, hogy a szaktársaim kivétel nélkül főorvosok lettek, országosan neves doktorokká váltak. Miután hazatértünk, a győri kórház belgyógyászati osztályán lettem gyakornok, majd a tatabányai kórházban szintén a belgyógyászaton dolgoztam két évig. A bányászvárosban nagyon marasztaltak, de tudatosan fordultam a háziorvosi feladatok irányába.

A belgyógyászaton láttam azt, hogy a betegek egyetlen módon kerülhetik el a kórházi ágyat, ha megfelelő kezelést, prevenciós tanácsokat kapnak a háziorvosuktól. Emellett a szorosabb emberi kapcsolatok is vonzottak a háziorvoslás felé. A kórházban akut kezelést biztosítottunk a betegeknek, míg a körzetedben életen át kíséred a pácienseidet.

Pannonhalma díszpolgára

– Hogy került a Győr-közeli kis­városba?

– A férjemmel közösen döntöttünk arról, hogy Pannonhalmára költözünk, ahol a ’70-es évek végén volt lehetőség praxisba kezdeni. Rengeteg változáson ment át az egészségügyi rendszer az elmúlt négy és fél évtizedben, történtek jó és rossz dolgok egyaránt, miközben a páciensek élete is más ütemben zajlik, mint egykoron. Napjainkban tudatosabban élnek az emberek, jobban figyelnek az egészségükre, többet mozognak, de több stressz is éri a szervezetüket, mint akár csak 20–25 éve.

– 2018-ban kapott díszpolgári címet Pannonhalmán, az indoklásban külön kiemelték a helyi közösségért tett fáradozásait.

– Mindig szerettem közösségbe járni, az emberek társaságában lenni. Ennek a hozzáállásnak köszönhetően alapítottam a helyi diabéteszklubot három évtizede Pannonhalmán. A kellemest igyekeztem párosítani a hasznossal. Egyre több cukorbeteget kezeltem, úgy éreztem, szükségük van a pácienseknek arra, hogy beszélgessenek egymással, tanácsokat, tippeket adjanak egymásnak. A klub a mai napig működik, havonta érkeznek különböző szakterületen dolgozó orvosok előadásokat tartani, kirándulásokat, baráti összejöveteleket is szerveznek a tagok.

Halasztotta a nyugdíjat a járvány miatt

– 2019-ben, már a Covid előtt is nyugdíjba akart vonulni. A járvány idején mégsem hagyta cserben a betegeit.

– Valóban, 70 évesen akartam elköszönni a szakmától, ezt jeleztem is az önkormányzatnak. Az utódlást azonban nem akartam elsietni, megválogattam, kinek adom tovább a pácienseimet. Ebben az időben jött a koronavírus. Erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy a mindenki számára borzalmas időszakban ne távozzak.

– A járvány szerencsére lecsengett, van ellenszere. Hogy látja a tapasztalatokat ebből az időszakból?

– Összességében szerintem rossz irányba vitte a vírus a háziorvoslást. A járvány idején érthetően amennyire lehetett, csökkenteni kellett a személyes találkozásokat. Ez a trend napjainkban is megmaradt; nem vagyok híve a telefonos segítségnyújtásnak. A vérnyomás- vagy cukorbetegséggel küzdő pácienseket szükséges időről időre megvizsgálni. A kezeléseket nem válthatja ki az, ha kéthavonta feltesszük a felhőbe a recepteket.

Talpra állás súlyos betegség után

– Pannonhalmán köztudott, hogy tavaly nyáron ön is súlyosan megbetegedett, a templomban misét is mondtak a felépüléséért. Mennyire volt fontos, hogy ne csak meggyógyuljon, hanem személyesen is el tudjon köszönni a pácienseitől?

– Mindent megtettem annak érdekében, hogy ne betegséggel fejeződjön be a pályám, hanem háziorvosként léphessek a pácienseim elé. Rengeteg pozitív üzenetet kaptam szerte a településről; ezek sokat lendítettek a lelkiállapotomon. Az egész életemet a gyógyításnak szenteltem. Szerettem volna, hogy úgy érjen véget ez a történet, hogy még egyszer, utoljára segíthessek az embereknek. Örülök, hogy ez sikerült.

Névjegy

Szerdahelyiné Dr. Miklós Rozália 1974-ben szerzett orvosi diplomát a ­moszkvai egyetemen. Belgyógyászként dolgozott a győri és a tatabányai kórházban, majd 45 éven át gyógyította a pácienseket Pannonhalmán. A helyi diabéteszklub alapítója, 2018 óta a kisváros díszpolgára.