Zacskóvilág

Nehéz vitatkozni azzal, hogy jóléti társadalomban élünk. Elég csak arra utalni, hogy mennyi felesleges cuccot tárolunk. Mi is folyamatosan küzdünk a háztartásunkba beáramló termékekkel, a padlásra például ráférne egy kiadós lomtalanítás. A szűkösség évszázadai után tört ránk a fogyasztói társadalom és a vele járó tukmálás, s bizony nehéz ellenállni, ha az ember éppenséggel ki tud fizetni, meg tud szerezni bármilyen apróságot. Tudjuk, hogy a lelkünk, személyiségünk még őskori, messze elmaradva technikai fejlettségünktől, és akkor még ne is beszéljünk arról, hogy ezekre az ősidőkből származó ösztönös érzéseinkre szabadul majd rá a mesterséges intelligencia. Mikor az ötéves gyermeknek odaadjuk, hogy játsszon a taposóaknával. Amint a legkisebb válságról hír érkezik a nagyvilágból (ez nagyjából naponta négyszer történik meg), azonnal felhalmozzuk a WC-papírt meg az étolajat a mosogató alatt. Élvezettel vásárolunk, fogyasztunk rövid távú lelki stabilitásunk legfontosabb eszközeként. És ebben a helyzetben érkezik a felhívás: vigyázni kellene a környezetre. Szerdán tartották a zacskómentes világnapot. Tudjuk, hogy a chilei sivatagban műanyag zacskókat fúj a szél, teknősök küzdenek a rájuk ragadt műanyagokkal a korallzátonyoknál. És mégis vannak, akik használják, mert szokásainkon a legnehezebb változtatni. Gyermekkoromban a klasszikus, piros színű, gombolyaggá gyűrhető necchálós szatyorral küldtek le szüleim a boltba, az átlátszó nejlonzacskóról nem is hallottam. A kényelem azonban nagy úr. Most kellene tudatosnak lenni, és erős jellemnek, visszatérni környezetbarát megoldásokhoz. Ahogy – azt mondják – a cigarettáról is a legkönnyebb egyik napról a másikra leszokni, úgy a zacskókat is elfelejthetjük máról holnapra. Ehhez akár a világnap is lehet apropó.