Lipták Zoltán: A jó pap és a jó edző is holtig tanul

A korábbi kényszerű váltás után mi hozta vissza Győrbe?– Először tizenegy éve jöttem a csapathoz, esztendőre rá bajnokságot nyertünk, ha nem robban be a Quaestor-csőd, nem is mentem volna el. Négy évig játszottam Diósgyőrben, nem bántam meg a választást, a családdal jól éreztük magunkat az ottani futballbarát közegben. Aztán lejárt a szerződésem, a feleségem pápai származású, lakásunk már volt Győrben, így kézenfekvőnek látszott, hogy a játékos-pályafutásomat itt fejezem be. Volt ugyan ajánlatom az NB I-ből is, és akkor az ETO még nem volt képben, viszont Hannich Péter szakmai igazgató hívott Gyirmótra, majd másfél év múltán keresett meg Soós Imre ügyvezető az ETO-tól. Tapasztalt játékosként a fiatalok segítését kaptam első feladatul, aztán az akkori edzőnek, Csató Sándornak is köszönhetően két éve a legeredményesebb szezonomat éltem át, nyolc góllal. 

– Emlékszik az utolsó bajnoki góljára? 
– A tavalyi tavaszi idényben egy porcműtét után már javarészt csak csereként segítettem a csapatot. Az utolsó fordulóra megbeszéltem Klausz László edzővel, hadd menjek be csatárként a mérkőzés hajrájára. Tartotta a szavát, ezúton is köszönöm neki, és mit tesz a sors, gólt sikerült fejelnem. A szaklaptól hetest kaptam, és bekerültem a forduló válogatottjába. Kell ennél szebb búcsú? 

– Bár az utolsó válogatott mérkőzése sikerült volna hasonlóra… 
– Közhely, de mind a tizennyolc válogatottság ünnep volt számomra. Egervári Sándor állított be először, Anglia ellen a Wembley-ben, hetvennégyezer néző előtt. Kiváló nemzeti csapatok ellen játszhattam, az egyetlen válogatottbeli gólomat egy San Marino ellen 3–0-ra megnyert selejtezőn szereztem, szöglet utáni kavarodásból. Sajnos az utolsó mérkőzésemen néhány perccel a vége előtt be­görcsölt a hajlítóizmom, nem tudtam folytatni a játékot. Cserére már nem volt lehetőségünk, és az akkor kapott góllal Észak-Írország 2–1-re legyőzte a Pintér Attila-féle válogatottat. 

– Közel háromszáz élvonalbeli mérkőzést játszott. Volt-e kedvenc edzője? 
– Nem is egy. Az első meghatározó edzőm Szentes Lázár volt, ő vitt Pápára és Újpestre is. Említhetem Mezey Györgyöt a Videotonból, Egervári Sándort, ő a DVTK-nál is volt szakmai vezetőm, és sokat kaptam Pintér Attilától, Csató Sándortól, Horváth Ferenctől, Bekő Balázstól, Bódog Tamástól, de akár sorolhatnám a neveket tovább is… 

– Miként képzelte el a befejezés utáni életét? 
– A labdarúgás gyerekkorom óta az életem elválaszthatatlan része. Még játékosként eljutottam egészen az edzői képesítés A-licencéig, és a búcsú előtt már egyeztettem a klub vezetőivel a folytatásról. Az NB III-as gárda mellett kezdtem, de röviddel utána megüresedett az U17-es csapat vezetőedzői posztja. Rögtön elfogadtam a felkérést, a csapat a legjobb nyolc között volt a korosztály elit bajnokságában. Amikor áprilisban Antonio Munozt kinevezték vezetőedzőnek, ő kért fel a segítőjének, azóta vagyok az NB II-es együttes pályaedzője. 

– Könnyű volt váltani játékosból edzővé? 
– Nem egyszerű az átállás, mert játék közben a pályán nem érzi át az ember, milyen összetett az edzői feladat. Futballistaként én sem voltam mindig könnyen kezelhető, edzőként viszont előny, hogy tudok a játékos fejével gondolkodni. Megtanultam, hogy rendnek, fegyelemnek kell lenni az öltözőben és a pályán egyaránt, de sohasem feledve, hogy a labdarúgást csak akkor lehet jól játszani, ha azt élvezik is a szereplői. 

– A pályamódosítás után alig több mint egy évvel hogyan látja a jövőjét? 
– Ne szaladjunk annyira előre! Hathetes felkészülésen és a bajnoki rajt két mérkőzésén jutottunk túl. A tanulás fázisában vagyok, szivacsként igyekszem magamba szívni, amit csak lehet. Egyelőre ott tartok, hogy a jó paphoz hasonlóan a jó edző is holtig tanul…