A korábbi győri válogatott labdarúgót kérdeztük, Korsós György a Széchenyi-egyetemen oktat

– Hogyan került az egyetem oktatói közé? – kérdeztük elsőként a legaktuálisabb témáról Korsós Györgyöt.

– A tanulást mindig fontosnak tartottam, de a kilencvenes, kétezres években még nem volt annyi lehetőség arra, hogy felsőfokú tanulmányokat végezzen valaki a sport mellett. Nem is mindig támogatták a klubok. Emiatt végül a sportkarrier mellett döntöttem, mert úgy voltam vele, tanulni később is ráérek. Így is lett, de mikor jó pár évvel ezelőtt az ETO-tól eljöttem, felszabadult egy csomó időm, ráadásul éppen napközben, hiszen az Üstökös FC-nél és az M4 Sportnál is más volt az időbeosztásom. Ekkor jelentkeztem a Széchenyi-egyetemre, sport és rekreáció szakra, amit el is végeztem, majd a tanszékvezetőm, egyben témavezetőm, prof. dr. Szakály Zsolt szólt, hogy szívesen látni az oktatói csapatba, én meg örömmel jöttem. Jelenleg négy tantárgy oktatásában veszek részt az egyetem sporttudományi karán. A Motorikus képességek, a Humánbiológia, a Sportfiziológia gyakorlat tantárgyakat párban oktatjuk, ami pedig csak az én tantárgyam, az Sportjátékok 3 néven fut. Ez természetesen a labdarúgás.

A teljes interjú itt hallgatható meg!

– Azért az a sportkarrier sem volt egy egyenes út, nem sokon múlt, hogy nem hagyta abba a futballt.

– Valóban nem, hetedikes voltam, amikor szilánkos belbokatörést szenvedtem. Fél év kihagyás után újrakezdtem a játékot, aztán nyolcadikban megismétlődött ugyanaz a baj. Ekkor közölték velem az orvosok, hogy a focinak vége, de nyugodt szívvel ajánlják a sakkot. Ez persze annyira nem hozott lázba, úgy voltam vele, akkor inkább a tanulás. Szerettem volna nyelveket tanulni. Az általánosban németet és oroszt tanultam, a gimnáziumban angol-német szakra kerültem. Aztán egy év kihagyás után azért úgy döntöttem, újra megpróbálkozom a focival. A gyógyulás alatt voltam a Sportkórházban, ahol találkoztam és beszélgethettem Papp László ökölvívóval. Laci bácsi is ösztönzött arra, hogy ne adjam fel az álmaimat, örülök, hogy hallgattam rá.

– Egyébként az orvosoknak igazuk volt vagy túl óvatosak voltak? Mennyire okozott nehézségez a pályafutása alatt, hogy nem volt százszázalékos a bokája?

– Azt éreztem mindig, hogy nem az igazi, de végül is a játékban nem zavart. Mondjuk mindig bandázsban játszottam, hogy ne legyen komolyabb baj, nem is lett szerencsére.

– Az ETO-val 1997-ben őszi bajnokok voltak. Hatalmas hangulat a meccseken, rengeteg szurkoló kísérte el a csapatot idegenbe is a mérkőzésekre. Milyen érzés volt ilyen környezetben játszani, és mi miatt nem jött végül össze az érem a végén és lett végül negyedik a csapat?

– Azt gondolom, nagyon jól működött a Reszeli Soós István–Bicskei Bertalan kettős. Előbbi ugyebár a vezetőedző volt,  Berci bá pedig a szakmai igazgató. Ez a szakmai egység a tavaszra megbomlott, mert Bicskeit kinevezték a válogatott szövetségi kapitányának. Abban a csapatban egyébként akár a bajnoki cím is benne volt, de a dobogó minimum. Az Újpest elleni meccs volt szerintem a döntő tavasszal, azt nem sikerült megnyernünk, és onnan már nem tudtunk igazán felállni. Nagyon sajnáltuk, mert tényleg igazi fieszta volt akkoriban a meccseinken.

– Nem sokkal később légiósnak állt. Miért a Sturm Graz mellett döntött?

– Mindenképpen olyan csapatot szerettem volna választani, amelyik a Bajnokok Ligájában szerepel. Több ajánlatom volt, mehettem volna korábban is külföldre, de akkor a klub nem engedett még el. A graziak akkoriban nagyon erősek voltak, rendszeres BL-indulók, ráadásul én jól beszéltem már németül, így a beilleszkedés is gyorsan ment. Nagy élmény volt, mikor 1999 szeptemberében a BL-ben a Manchester United ellen pályára léptem. Én amúgy előtte nekik szurkoltam a BL-döntőben, amit emlékezetes körülmények után, gyakorlatilag a rendes játékidő pár perces hosszabbításában rúgott két gyors góllal nyert meg Alex Ferguson csapata a Bayern München ellen. Pár hónappal később pedig már ott voltam a címvédő ellen a grazi csapatban, azokkal a játékosokkal küzdöttem, akiket korábban a tévében követtem.

– A BL-ben a magyar mezőnyjátékosok között csúcstartó a huszonkét mérkőzésével, csak a Leipzig kapusa, Gulácsi Péter játszott ennél többet. Melyik a legemlékezetesebb meccse ebben a sorozatban?

– Igazából mindegyik az, de a címvédő MU elleni mindenképpen, illetve volt egy másik is. Isztambulban játszottunk a Sturmmal a Galatasaray ellen a csoportkör utolsó fordulójában. Óriási volt a tét, mindkét csapatnak győzelemre volt szüksége a biztos továbbjutáshoz. Pokoli hangulat fogadott bennünket, szinte háborús feszültség volt a játéktéren is. A 61. percben álltam be, három perccel később gólpasszt adtam, azzal egyenlítettünk. A hajrában kettő-kettőnél kinéztem a kispad felé, és azt láttam, hogy a két csapat ott tartózkodó tagjai megindulnak egymás felé. Gondoltam, itt balhé lesz, ehelyett azonban mindenki ölelkeztek mindenkivel, mert kiderült, a másik meccsen döntetlen lett a végeredmény, így a törökök és mi jutottunk tovább. A játékvezető erről egyébként nem tudott, így meglepte, hogy az utolsó percekben hol mi, hol a Galata-játékosai passzolgatták saját térfelükön a labdát, egyikünk sem akart nagyon támadni. A két klub között jó barátság is alakult ki, a szállodában, ahol laktunk, együtt ünnepeltük a továbbjutást.

– A válogatottban harminchárom meccsen egy gól lőtt. Van hiányérzete ezzel kapcsolatban?

– Érdekes, hogy amikor nagyon jól ment a játék Ausztriában, éppen akkor nem válogatott be az akkori kapitány, Gellei Imre. Ezt el kellett fogadnom, még ha nem is voltam ettől boldog. Az öregfiúk-válogatottnál ezt jóval később meg tudtuk beszélni egymással, igazából nincs harag bennem emiatt. Történt, ami történt. Ahogyan az egyetlen gólom miatt kialakult sztori miatt sincs bennem tüske. Svájcnak rúgtam, és annak érdekessége az volt, hogy a svájciak szövetségi kapitányát, Gilbert Gresst azután a meccs után menesztették, majd 2003-ban az edzőm lett a Sturmnál. Amikor kinevezték Grazban, az egyik osztrák sportlap meg is írta, hogy „Korsós intézte el Gresst." Megpróbáltam eldugni az összes lapot az edzőközpontban, de mikor az edzőmeccsre készültünk, megkérdezte tőlem, játszottam-e Svájc ellen. Azt feleltem, igen. Erre ő azt kérdezte: gólt ugye nem szerzett? De igen – feleltem. Erre szó nélkül elsétált. Előtte már felírta a csapatokat, hogy miként állunk fel az edzőmeccsen, és bár először szerepelt a nevem a táblán, az ominózus beszélgetés után letörölte a nevemet, nem is létem pályára. Valószínű, azért érezte, hogy ez nincs rendben, később odajött hozzám, és elnézést kért. Elmondta, hogy milyen rosszul érintette, amikor kirúgták, és ezek az emlékek előtörtek benne, elborult az agya, de szüksége van rám, és ne aggódjak, jó lesz a kapcsolatunk.

– Jelenleg az M4 Sport szakkommentátora is. Élvezi ezt a munkát?

– Természetesen igen, érdekes szerepkör. Komoly felkészülés előzi meg ezeket a szerepléseket, de az élet a legtöbbször azért jelentősen átír dolgokat, így hiába a sok előzetes munka, nem ritkán kevéssel az adás kezdése előtt derül ki, hogy éppen ki nem játszik mégsem, vagy ki kerül be a csapatokba. Ilyenkor azért rögtönözni kell.

– Nyilván vannak kedvenc csapatai, nehéz objektívnek maradni?

– Én igyekszem az lenni, van olyan kolléga, aki nem titkolja, melyik csapatnak szurkol. Bízom benne, azért egy-két jó meglátással tudunk hozzátenni a foci adta élményhez.

– A tanítványai tudják ki oktatja őket?

– Aktív játékosként szerintem egyikük sem látott, a tévéből azért ismerős vagyok nekik. De nem ez a legfontosabb az óráimon, inkább én szeretném őket jobban megismerni, nem rólam kell, hogy szóljon az óra.