Őseik tánca: a kónyi „verbung”

Őseik táncát járták két napon keresztül a kónyi legények és vendégeik a hétvégén. A Kónyi Hagyományőrző és Kulturális Egyesület rendezte meg ugyanis ebben az évben a Hagyományok Háza által kezdeményezett Verbunk Napja programsorozat rábaközi megmozdulását, illetve vasárnap, Szent Mihály napján tartották meg a község hagyományos búcsúi Verbunktalálkozóját. Utóbbiból ez volt már a hetedik. 

Azon gondolkodtam, miközben Kónyba tartottam, hogy mivel lehet még „feldobni” a verbunkos napot. Mi újat lehet mondani vagy mutatni, ami az elmúlt hét évben még nem volt? Az ember azt gondolja ugyanis, hogy mindent tud már a verbunkról, nyitott könyv a verbunk, vagy ahogy mifelénk mondják, „verbung”. Aztán a kónyi legényeknek mindig sikerül meglepni valamivel a vendégsereget. 
A kónyi verbunkról először az 1920-as években Réthei Prikkel Marián bencés szerzetes, etnográfus készített feljegyzést. Eitler Ágnes, a Néprajzi Intézet munkatársa néhány éve pedig így ajánlotta a megyei értéktárba: „A kónyi verbunk a helyi identitás meghatározó eleme. Helyet kap a falu legfontosabb közösségi rendezvényein. Az egyes egyházi és világi ünnepek alkalmával a település lakosai a tánc megtekintésével rendszeresen a verbunk részeseivé válnak. A Kónyban élő fiatalok életének egy meghatározó tényezője.” 

A vasárnapi megnyitóbeszédet Kiss Miklós „hejlegény” mondta, aki nagyapjától örökölte meg a „verbungot”. Aztán átadta a szót Tóth Gyula bácsinak, aki egy régi felvételről mesélt gyerekkoráról, a verbunkról. Ha a régiek lenéztek odaföntről a falura, láthatták, hogy jó kezekben van az örökség, munkájuk, tanításuk nem volt hiábavaló. A mai legények is tudják a régi nótát: „Ez a kislány, barna kislány, sej-haj, de kisírta a szemét...”