A megbecsülés kötelez is –A hét embere Lengyel Ágnes, aki szerint az igazi siker a közösség ereje

– 1983-ban költöztek Csornára, édesapjuk a művelődési központ igazgatója lett. Győrből jöttek, ahol a néptánc a család életének része volt. Az új lakóhelyen viszont nem volt gyerektánccsoport. Gyerekként, testvérével együtt hogyan élték meg a költözést? 
– Öcsém a másodikat, én a hatodik osztályt kezdtem Csornán. Új volt a környezet, a közösség, és igen, nekem valóban hiányzott a néptánc, hiszen a Kisalföld együttes gyerekcsoportjában már táncoltam. Szabolcs viszont akkoriban még hallani sem akart ilyesmiről. Aztán a szüleim a következő éven tizennégy kislánnyal és négy fiúval létrehozták a Pántlika elődjét jelentő csoportot. Az egyik fiú már Szabi öcsém volt. Előbb a Bodnár-iskolában, utána a művelődési központban, majd néhány év múlva az ifjúsági házban lett otthonunk. 
– Ugorjunk negyven évet! Mi tartotta egyben a csapatot négy évtizeden át? 
– Sok minden kellett ahhoz, hogy az együttes sorsa így alakuljon, de a legfontosabb mindenképpen a szüleim elhivatottsága. Nekik mindig is ez volt az életük, mi pedig a testvéremmel belenőttünk. Biztosan kellett hozzá az is, hogy a gyerekek, később a fiatalok ragaszkodjanak a pedagógusokhoz, a helyhez, a közösséghez. 

– Ágnes, óvónőként végzett a főiskolán, Győrben dolgozott és hivatalosan nem vett részt a Pántlika életében. Eljött azonban a döntés ideje: marad eredeti hivatásánál, vagy hazajön. 
– A Pántlika életében folyamatosan részt vettem, de hivatalosan valóban csak 1999-ben léptem be, amikor a néptánc-oktatás intézményesítve lett, és a szüleim megalapították a művészeti iskolát. Elvégeztem a táncművészeti főiskolát, és pár évig az óvodával párhuzamosan dolgoztam Csornán is. De tényleg dönteni kellett és én ezt választottam. 
– Ennek már több mint húsz éve. 
– Amikor emellett döntöttem, vállaltam minden előnyét, hátrányát. Tetszik és élvezem, minden gonddal együtt, de szerencsére az öröm a több. Nekem is a hivatásom, az életem lett a néptánc. 
– A szülei tényleg nagy dolgot alkottak Csornán, és én úgy látom, a helyiek ezért hálásak és tisztelik a családot. Érzékelik ezt a megbecsülést? 
– Mindenképpen! Édesapám 2014-ben a város díszpolgára lett, amire nagyon büszke volt és szeretettel élte meg. De a mindennapokban is érezni lehet a tiszteletet, ami nyilván a szüleim munkájának, életének szól. 
– Az ifjúsági ház homlokzatán már ott a felirat: Lengyel Sándor Művészetek Háza. 
– Ez nekünk nagyon megható, óriási öröm és megtiszteltetés. Nem is gondoltunk rá. 

– A megbecsülés azért kötelezi is Lengyeléket, hogy a munka nem állhat le. 
– Igen, ez már bennem is megfogalmazódott, és főleg akkor érintett meg, amikor édesapám nevét először olvastam az épületen. Idáig is ez volt az életünk, de ezek után már nem is tehetünk mást. Az intézmény neve kötelez bennünket. 
– Ha azt mondom, pántlikás sikerek, mi jut először eszébe? 
– Barátságok, házasságok, pántlikás gyerekek, az összetartás. Siker, hogy vagyunk és együtt vagyunk azokkal is, akik évtizedekkel ezelőtt táncoltak itt. 
– Azt hittem, a különböző díjakat sorolja, amiket a vitrinekben láthatunk. 
– A díjak fontosak, feltesszük a polcra és tudjuk, hogy mikor és miért kaptuk. Súlya azonban annak van, amit a díjak mögött tudhatunk. A rengeteg próbának, a sikeres fellépéseknek, műsoroknak és az azokat követő felszabadult buliknak, beszélgetéseknek, a közösségnek. Fontos a megmérettetés, a szakmai díj, de a sikert számomra ez jelenti. 
– A pántlikások összetartása mindig is híres volt. 
– És most is megvan. Egy erős közösség, és csodálatos, hogy szenior táncosaink, akik már negyven, ötven felé ballagnak, nagyon jól megértik egymást a fiataljainkkal, a huszonévesekkel. Mint egy nagy családban. A színpadon persze a korkülönbség nem látszik. Ott megszólal a zene, a szemek villannak és egyszerre mozdulnak a lábak. 
– Meddig lesz Pántlika? 
– Az utánpótlást a művészeti iskolások jelentik, akiknek talán most is büszkeség, hogy pántlikások lehetnek. A napokban gondolkodtam azon is, hogy negyven év nagyon hosszú idő. Mindig vannak új hullámok, divatok, de a múltunkra támaszkodva talán mondhatom, hogy a néptánc, a Pántlika örök.