Kisemberek tragédiái - Reisinger Attila hegyeshalmi író Árnyak között címmel jelentetett meg új kötetet

Reisinger Attila, ma már nyugalmazott földhivatali dolgozó Frontbetörés címen jelentette meg első kötetét novellái válogatásával. Majd ezt követően évről évre bemutatkozott egy-egy kisregénnyel. Küldetésének tekinti, hogy a huszadik század tragédiáit átélő kisembereknek emléket állítson kisregényeiben. Valós történelmi események, valós személyek ihletik írásait. Mint mondja, a fikció nem az ő műfaja. 

– Hogyan lesz valakiből író? 
– Tinédzserkoromban versekkel kezdtem, de csak önmagam számára, Arany János balladáit utánozva. Változatos témák ihlettek meg az űrkutatástól a Hanság lecsapolásáig. Ezek főként ilyen gyermeki próbálkozások voltak. Gyáraktól is kaptam felkérést, hogy írjak lelkesítő szövegeket. Aztán rövid időre abba is hagytam az írást, majd a hetvenes évektől jött az életembe a próza. 

– Miként alakult, hogy a költemények után hosszabb írásokra váltott, a prózai művek irányába nyitott? 
– Rengeteg történetet ismertem, a barátaim ösztönöztek, hogy írjam le ezeket. Akkor jelentek meg az első novelláim, elsősorban a Kisalföldben. Ahogy engem, úgy sokunkat Bálint Géza szerkesztő karolt fel. Regényeket is írtam, ám azok megjelentetését sorra elutasította az akkori hatalom. Témájuk miatt sem jelenhettek meg. Nem mentek át az akkori cenzúra szűrőjén a háború, forradalom ihlette tematika miatt. Ezért abba is hagytam, egészen a rendszerváltozásig, amikor újból kezdtem az írást immár kisregények, szimfonikus próza formájában. 

– Árnyak között címmel jelent meg immár a huszadik kötete. Erről is mesélne? 
– A doni áttörés nyolcvanadik évfordulója ihlette meg az új kisregényt, mely nagy- anyám egyik bátyjának a haláláról szól. Dédapám a haláláig várta haza Ernő fiát, aki sajnos elesett a fronton sok más rokonunkkal együtt. Azt szokták mondani a történészek, hogy a Don-kanyar minden család kertje alá odakanyarodik. Sokan nem fogadták el ezt a tragédiát. Még van a kötetben négy novella, azokat is ezen időszak, illetve a Sztálin halála utáni időszak ihlette meg. Ezek korábban megjelentek a Kisalföldben is. 

– Vannak még történetek, amelyeket meg szeretne írni? 
– Hát remélem. Van olyan, hogy a kezembe kerül egy régi fénykép, egy tárgy, összefutok egy régi hegyeshalmival, sajnos egyre kevesebb olyan ember él, aki hiteles tanúja annak a rettenetes huszadik századnak. Hozzám az emlékező próza, emlékező irodalom áll közel, ehhez ragaszkodom, engem a kisemberek története érdekel, akik a sor végén álltak. A mi generációnk párhuza- mosan élt az idősebb generációval, ezekről beszélni sem lehetett, mindig valami kozmetikázott valóságban kellett bemutatni ezt a korszakot. Egyrészt féltek az emberek, másrészt az akkori hatalom úgy koordinálta az oktatást és a gondolkodásmódot, hogy nem lehetett leírni a teljes igazságot. Kisgyerekként szívesen hallgattam nagyapám történeteit, melyek közül sok adott ötletet későbbi írásaimhoz. De a rokonaimmal, ismerőseimmel való beszélgetésekből is sokszor merítettem. Ezek a családi történetek azért is fontosak számomra, mert más nem ismerhette őket. 

– A történelem, a helytörténet mellett a térséget is jól ismeri a földhivatal egykori munkatársaként… 
– Harmincnégy évig dolgoztam a földhivatalban, így jól ismerem valóban a térséget, az utakat, hiszen földbirtok-politikai és egyéb hatósági ügyeket is kellett végeznünk. 

– Gondolom, hogy most is dolgozik éppen valamilyen új könyv megjelentetésén… 
– A hegyeshalmi határövezetben rengeteg határőr lakott, meg még laknak is egykori ha- tárőrök, akik sok történetet mondtak el. Egy ilyen témát szeretnék feldolgozni. A határőrzésen túl olyan feladatuk is volt, hogy bizonyos személyeket át kellett segíteniük a határon, olyan személyeket, akik még hamis útlevéllel sem kelhettek volna át. Ilyen esetről hallottam, ezt próbálom meg kisregény formájában megörökíteni.