Gyütt, de nem megy – Kata szerint a nyúliak kivételesen jó emberek és képesek az összefogásra

– A Kisalföldben megjelenő fotókat az egyik nyúli kilátóból akartuk elkészíteni, de Buzásné Kata határozottan kijelentette, hogy debreceni lányként a magasság igencsak távol áll tőle. Hogy vetette a sors az ország másik végébe?

Buzásné Kata az Alföldről érkezett a Kisalföldre

– A férjem külföldön dolgozott, ő volt az első, aki elindult, és ő volt az utolsó, aki hazaérkezett. Én pedig otthon három kicsi gyerekkel vártam őt. Nehéz gyerekkorom volt, így mindig megvolt bennem a vágy, hogy hátrahagyjam a szülővárosom, és máshol kezdjünk új életet. Annyit tudtunk, hogy megyeszékhelyen, vagy annak közelében szeretnénk élni, a határtól nem messze. Valakitől hallottuk, hogy Nyúl település remek község, megnéztük és azóta itt élünk.

– Annyira remek a község, hogy egy emberként mozdultak meg, mikor a fejébe vette, hogy palacsintából akar többszáz méteres kígyót tekerni. Ráadásul kétszer is. Honnan jött az ötlet? Miért pont palacsinta?

– Őstermelőként csilitermesztéssel foglalkozom és rengetegszer adódik valami monoton tevékenység, ami közben tudok agyalni. Egy ilyen alkalommal pattant ki a fejemből a palacsintarekord is. Egyébként is imádjuk a családommal, rengetegszer készül nálunk. Az első alkalommal 740 méter hosszú, egybefüggő palacsintakígyót tekertünk, erre tromfoltak rá a komáromiak, akik az 1010 méterükkel vertek meg minket. Ezt nem hagyhattuk annyiban, így a második kísérlettel 1120 méterig meg sem álltunk. Annyira jó érzés volt látni, hogy az egész falu összefogott a sikerért. Jó hangulatban, zenével, vidáman – persze rendkívül fáradtan – telt a nap.

– Ha az Ön szervezésén múlik, az év utolsó időszakában sem fog unatkozni senki Nyúlon. 

– Nemrég együtt faragtunk Halloweenre tököt, hamarosan elkezdődik az adventi ablaknyitogató, ahol együtt indulunk ünnepi díszbe öltöztetett ablakot keresni, a címet mesébe vagy versbe rejtjük. És ha már itt tartunk: novella- és meseíró pályázatot hirdettünk a nyúliaknak. Decemberben pedig az amerikai filmekből ismert csúnyapulcsis találkozót és versenyt szervezünk. 

– Októbertől pedig képviselőként is tesz a helyiekért. Ön az a típus vagy, akihez odamennek az emberek, vagy rááll a szeme, miben tud segíteni?

– Előbbi, határozottan. Most, hogy jobban belegondolok, ezt csinálom már tíz éve, csak októbertől hivatalosan is. Amikor láttam a képviselőjelöltek listáját, arra gondoltam, ennél biztosan jobban tudom csinálni, mint ők. Ahogy korábban, úgy most is megtalálom a módját, hogyan tudok a kisembernek segíteni. Azt gondolom, olyanok vagyunk, akár a hangyaboly: ha akár csak az egyik hangyának problémája adódik, zavar keletkezik az egészben. Sokszor már az is sokat számít, ha valaki meghallgatja a problémát, és azt érzik az emberek, hogy foglalkoznak velük.

– Mit gondol, befogadták Önt a nyúliak? Van az a kifejezés, amit minden betelepülő megkap falun, Önre is rákerült a gyüttment bélyeg?

– Megkaptam, hogyne. De azt mondom: gyüttem, de nem megyek! Szeretek itt élni, szeretem a közösségünket, kivételesen jó emberek élnek itt. Ha kell, összefogunk, és egy emberként segítünk, legyen szó egy betegséggel küzdő társunk gyógyulásáról vagy akár rekordkísérletről. 

– Mikor érezte azt először, hogy hazaért, hogy nyúlinak vallja magát?

– Nálam nehezen érkezik meg ez az érzés, több hónap is kellett hozzá, ez egészen biztos. 2006-ban érkeztünk a semmire, három óvodás gyerekkel. Annyit tudtam, hogy szeretnék nyitni a helyiek felé, már a kezdetektől fogva törekedtem arra, hogy azt érezzék, én fogadom el őket, nem pedig nekik kell engem, minket. Talán akkor éreztem először azt, hogy jó helyen vagyok, mikor a gyerekeim révén részesei lettünk a helyi sportéletnek, és rengeteg időnket a töltöttük a focipályán. A sportnak egyébként is közösségépítő ereje van, a focinak pedig főleg: együtt izgultunk a szülőkkel a meccseken, együtt jártunk edzésre. Talán ott kezdődött minden.