Őszintén törekedjünk a jóra, az igazabbra - Korzenszky Richárd bencés szerzetes hazáról, otthonról, Kapuvárról

Korzenszky Richárd Csornán született 1941-ben. Tizennégy éves koráig Kapuváron nevelkedett egy négygenerációs, sze- retettel teli családban. Onnan indult el aztán Pannonhalmá- ra, ahol életét a bencés közösséghez kötötte. Volt a pannon- halmi gimnázium tanára, igazgatója, majd 2018-ig a tihanyi bencés apátság elöljárója. Manapság is aktív életet él. Sokat utazik, tanít, előadásokat tart. Hazáról, otthonról, szeretetről beszélgettünk, és a Balatonról, aminek látványa feltölti és ahol az ábrahámhegyi nádasban hattyúfiakban gyönyörködhet. 

Az otthon ott van, ahol elfogadnak 

– Augusztus 20-át, államalapításunkat ünnepeljük, a hazánkat. Richárd atya ebben a hazában otthon van Kapuváron, Pannonhalmán, Tihanyban. Mégis, ha ezt a szót hallja, otthon, melyik település jut eszébe először? 
– Talán furcsa sokaknak, de egyik sem. Magyarország jut eszembe, ahol valóban otthon vagyok. A legkevesebb időt – 14 évet – Kapuváron töltöttem. Tihanyban már majdnem harmincat. Otthon érzem magam mindenütt, ahol elfogadnak. 

– Atya sokfelé jár, sok emberrel találkozik. Mindenkinek van „otthona”? Hogy látja? Én azt hiszem, minden ember szívében lennie kellene egy helynek, falunak vagy városnak, egy közösségnek, amihez ragaszkodik, ahova a gyökerek kötik és ahova hazavárják. Ami Richárd atyának Kapuvár és nekem például Kóny, apai nagyszüleim faluja. 
– Egyetértek. Gyökértelenül élni nem lehet. Kapuvárhoz gyerekkori emlékek kötnek. Ott éltek a szüleim. Tizennégy éves korom után már csak látogatóba jártam haza. De erős kötelék az is, hogy megtapasztalom, milyen szeretettel emlékeznek rájuk a kapuváriak. Pannonhalmán váltam igazán felnőtté. Ott kötöttem le az életemet a bencés közösséghez. Tihany pedig a sokféle korábbi feladat és kihívás után életem szerves részévé vált. Alighanem ez a hely az utolsó otthonom. „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor...”, jutnak eszembe Radnóti sorai. 

– „Nem várhatunk másokra. Helyettünk a világot emberibbé nem teszi senki. Nekünk kell otthonteremtőnek, hazát, kultúrát, anyanyelvet, közösséget megőrzőnek lennünk. Nekünk magunknak kell szolgálnunk az életet, ott, ahol élünk. Ahol feladatunk van” – mondta idén áprilisban, a Kazinczy-díj átvétele után. Ez egy világos iránymutatás, de vajon így teszünk-e? Emberib- bé tesszük a világot? Otthonteremtők vagyunk? 
– Az otthonteremtés állandó kihívás. Ahogy gondozni kell egy házat, egy lakást, úgy kell gondozni a bennünket befogadó hazát. Sokan vannak, akiknek nincs otthonélményük. Úgy gondolom, ez nagyon is összefüggésben van azzal, hogy nincs családélményük, közösségélményük. Elvárásaik vannak, de nem gondolnak arra, hogy mindenkinek tennie kell valamit azért a helyért, közösségért, községért, városért, országért, amelyben élünk. 

Minden kegyelem 

– Őrizzük hazánkat, nyelvünket, közösségünket? 
– Vannak lelkes, elkötelezett őrzői annak, amit úgy hívunk, hogy nemzeti kultúra. Ami megkülönböztet bennünket másoktól. De csak akkor tudjuk szűkebb pátriánkat őrizni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy sokkal tágabb ez a világ. Kodályt szoktam idézni, aki azt mondta, hogy számomra idegen az a magyarság, amely nem európai, és az az európaiság, amely nem magyar is egyszersmind. Nem mutogathatok másra, ki mit nem tesz: nekem magamnak kell megtennem, amire képes vagyok, ott, ahol élek. 

– Idén ünnepli pappá szentelésének hatvanadik évfordulóját. Úgy fogalmazott korábban, hogy nem tudta, mit vállal, amikor elfogadta a hívást, és hat évtized után is nehéz elmondani, mi az, amit kapott. Kihívásokat, erőpróbákat és számtalan csodát, többek között, hogy bencés szerzetespapként eszköz lehetett Isten kezében, aki végigkísérte és -kíséri az úton. Kívülről nézve ez egy szép, kegyelmekkel teljes életút. 
– A jövőt senki sem látja. Nem tudom kiszámítani, bármennyire is szeretném. De bizalommal lehet vállalni. Amikor az ember a kihívásokkal, nem könnyű feladatokkal szembesül, nem az a megoldás, hogy megfutamodok. Bele kell adni szívet-lelket, minden energiát. S visszanézve nem tudok eléggé hálás lenni a biztonságot adó családi háttérért, a befogadó és széles látókört nyújtó szerzetesi közösségért. Újra és újra megtapasztalhattam, amit Arany János így fogalmaz meg Magányban című versében: „Nem mindig ember, aki sorsot intéz”. Hadd mondom ki nyíltan: megtapasztalhattam, hogy van Ura az életemnek. Megtapasztalhattam, hogy minden kegyelem. 

Mély nyomokat hagy a gyerekkori környezet 

– Kapuváron mindig nagy szeretettel fogadják Richárd atyát, és hálásak a helyiek, hogy életét, ünnepeit megosztja velük. Rokona már nincs a városban, mégis hazaérkezik. 
– Örömmel megyek mindig Kapuvárra. Bár Csornán születtem, igazolványomban ez áll, mégis kapuvári gyökereim vannak. Kapuváron kereszteltek, számtalan élmény köt a Fő téren álló templomhoz. Kortársaim lassan eltávoznak, mégis nagyon jó érzés, hogy úgy fogadnak, mint aki ma is közéjük tartozik. 

– Hogyan emlékszik vissza a Kapuváron töltött évekre? Szülőkre, nagyszülőkre, és ha jól tudom, még a dédszülőkkel is találkozhatott gyerekként. 
– Nem szerettem iskolába járni. Dédapám kísért elsős koromban, hogy biztosan beérjek az iskolába. Amikor négy nemzedék ült egy ebédlőasztalnál, még nem tudtam, mekkora ajándékot kaptam. Nagyapámtól tanultam meg a versek szeretetét. Szüleimtől, hogy a konfliktusok elől nem elmenekülni kell, hanem feloldani. De nem felejtem el a Váti-tó jegét, ahol jó volt korcsolyázni, a Kis-Rábát, amelyben az én gyerekkoromban még nagyokat fürödtünk, de horgásztam is benne. Nem felejtem el a lórét, a keskenyvágányú, ló vontatta vonatot… Az ünnepekre színes népviseletben érkező embereket… Minél fiatalabb az ember, annál mélyebb nyomokat hagy benne az a környezet, amelyben él. 

– Szeretetteljes környezetben nevelkedett, a család támogatta döntéseiben. 
– Szüleim igazi otthont teremtettek számunkra. Nevelésük céltudatos volt. Pofon vagy fenekelés nem volt, de előfordult, hogy ha durcás, nehezen kezelhető voltam egy-egy helyzetben, édesanyám bizony vízzel nyakon öntött, és lehiggadtam. Nem ártott meg sem a ruhának, sem nekem. Legfontosabb döntéseimben mellettem voltak: se rá-, se le- beszélni nem akartak. „Fiam, a te felelősséged, de mi mindig mögötted állunk” – mondták. 

Pihentető csodák 

– Aktív életutat tudhat maga mögött, építkezéseket, összetartó közösségeket, és manapság sem pihen. Elfogadja a meghívásokat, tanít és szívesen osztja meg gondolatait, tapasztalatait másokkal. Honnan meríti az erőt, illetve mi pihenteti Richárd atyát? 
– Hogy honnan van erőm? Mások is kérdezték, kérdezik. Nem tudom. Fáradékonynak ismerem magam. De a rendszeresség alighanem sok mindenen átsegít. Pihentet a csend, pihentet a szerzetesi élettel együtt járó közös imádság, a zsolozsma. Nagyon szeretem a liturgiát, a templomi istentiszteletet. Sokat olvasok, többet, mint amikor felelős beosztásban voltam. Pihentet, feltölt a körülöttem lévő természetnek az állandóan megtapasztalható csodája: a napfelkelte, a napnyugta, a Balaton vizének varázslatos színjátéka. 

– Mikor járt utoljára az ábrahámhegyi nádasban? 
– Ha csak tehetem, hetente elmegyek egy alkalommal, késő délután. A múlt héten is voltam. Hattyúfiókákban gyönyörködtem, de a halak most nem zavartak… 

– Tavasszal Madeirán járt és utolsó királyunk, IV. Károly sírját is felkereste, misézett a templomban. Úti beszámolójában úgy fogalmaz, hogy „a béke és családszeretet, ami jellemezte őt, ma is nagyon elkelne Magyarországon. Alighanem az egész világon.” Hiányzik a béke és a családszeretet? 
– Manapság a magukat felvilágosultnak és szabadnak képzelő emberek fölöslegesnek tartják a családot. Egy pénzközpontú, fogyasztásra berendezett és élvezeteket kereső világban az önző ember számára teher a gyermek. Ismeretlen az elköteleződés. Ismeretlen a hűség. Pedig enélkül nincs jövő. A felnövekvő gyermekeknek mintára van szükségük: egy férfi és egy nő szeretetkapcsolatára, elkötelezett hűségére. Ha ezt nem tapasztalja meg, hiába hoz bármilyen demokratikus intézményrendszer emberközpontú intézkedéseket, üres jogszabály marad minden. A hűséget, a szeretetet, a bizalmat előírni nem lehet. De megélni lehetséges. 

Nem a vak semmibe ugrunk 

– Annyi veszély leselkedik az emberekre, családokra manapság az internetről, az újságokból. Jellem legyen a talpán, aki eligazodik és mindig megtalálja a helyes utat. Kellenek vezetők, akik esetleg mutatják az irányt? 
– Minden ember törékeny, esendő. De mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy az életét eszményekhez igazítsa. Hiteles politikára van szükség: a közösség igazi szolgálatára. Vissza kellene hozni a köztudatba a „közjó” fogalmát. És tisztában kellene lenni azzal is, hogy van rossz, van bűn. Ami az életet gátolja, pusztítja, egyértelműen rossz. Egyértelműen bűnös. 

– Néhány évvel ezelőtt egy 4 ezer méteres ejtőernyős ugrásra vállalkozott. Azt mondta róla, szüksége volt a tapasztalatra. Mit látott odafentről? 
– Mindenkinek előbb-utóbb meg kell tennie egy ugrást az élete végén. Vajon rá merem-e bízni az életemet valakire, aki ezt az ugrást már előttem megcsinálta? Leírhatatlan élmény volt. Nem az volt az érdekes, hogy mit látok. Persze az sem volt akármi: a Mátrától az Alpokig látni a tájat, s közte a Balaton csillogó csíkját. Ami a legfontosabb tapasztalás volt: nem a vak semmibe ugortunk… 

– Amikor az interjút egyeztettük, azt mondta, sok a programja, szinte minden napra van elfoglaltsága. Vármegyénkbe, haza mikor jön el újra? 
– Legkésőbb december elején. De ha valamilyen feladatra hívnak, amit el tudok vállalni, csak naptáregyeztetés kérdése, és szívesen megyek.