Útikalauz a gönyűi elődöktől - A Bárány testvérek egymást segítik az életben és a filmezés világában

– Milyen volt az élet gyerekként a szülőfalujukban, mit kaptak útravalóként?

– A gönyűi gyermekkor életünket meghatározó és jelentős, közel húszesztendőnyi időszak. A Duna lehetőséget adott egy színes világ felfedezésére. Állandóan jártuk a természetet, s közben megismertük a hozzájuk fűződő legendákat. Mi még ahhoz a generációhoz tartozunk, akiket az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején valójában nem befolyásolt a számítógép, a Commodore 64 vagy a Gameboy sem, telefonunk pedig egyébként sem volt.

Játszottunk persze ezekkel az eszközökkel, de a valódi élményt a környező világ felfedezése jelentette. Danival jártunk karatéra, az iskolai focicsapatban, majd a gönyűi ificsapatban is rúgtuk a bőrt, de táncórákra is jártunk. 7–8 évesen már a Dunán horgásztunk. Édesapám hajós volt, ahogy nagyapám, dédapám, sőt, ükapám is, így akadt bőven útikalauzunk. Szüleink is a természet és a szülőföld szeretetére neveltek mindhármunkat. A postakocsi-fogadó felfedezése, a technikaórák, amelyeket az 1990-es évek elején az ódon épületben tartottak nekünk, feledhetetlen emlékek. Gyerekként megtapasztalhattuk, hogy a természet és a történelem mennyire összefonódik Gönyűn. Azt hiszem, ez a titka a falunak, amiből mind a mai napig meríthetünk.

Nagyapánk, Csákvári Lajos kicsi korunk óta mesélt nekünk. Előbb klasszikus meséket, majd ahogy cseperedtünk, egyre inkább bevezetett az általa megélt időkbe, főként a második világháború világába, amelyet gyermekként élt meg. Történeteiben nagyon tetszett, ahogy a gönyűiek összefogtak a nehéz időkben, és az is, ahogy a korabeli gyerekek reagáltak a válságos időkre. Ha nem volt étel otthon, akkor beszerezték azt a Dunáról. Pandaláztak, kézzel fogtak halat gyakran a Bakony-ér torkolatánál, vagy csupán önfeledten játszottak, vagy éppen bandaháborút vívtak a falu különböző részein, egy-egy „negyedben” összeverődött fiatalok. Ezek a történetek hozzájárultak ahhoz, hogy magam is foglalkozzam a történelemmel. Nagyapánk inspirált, hogy papírra vessem az emlékeit, amire révais gimnazistaként a 2000-es évek elején lehetőségem nyílt a Kisfaludy Napokon.

– Merre vitte az élet a testvéreket, milyen pályát választottak?

– Mindenképpen történelem szakon szerettem volna továbbtanulni, ehhez nagyon jó párnak tűnt a kommunikáció, hiszen azóta is munkáimban e két szakterületet ötvözöm. Dani a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett televíziós műsorrendező szakon. Az egyetemi évek alatt is segítettük egymást kutatásban, szerkesztésben és véleményeztük egymás vizsgamunkáit. Idővel adódott a lehetőség, hogy riportfilmet készítsünk, és mi más lehetett volna az első nagyobb munkánk témája, mint szülőföldünk, Gönyű. Ezért mindig is hálásak leszünk Major Gábor polgármesternek és a Honismereti Egyletnek is. Cinti ekkor még csak 15 éves volt, de őt mindig is érdekelte az, amivel foglalkozunk, így örülünk annak, hogy azóta sok munkánkban közreműködött.

Büszkék vagyunk rá, hogy készíthettünk ismeretterjesztő filmet a székely katonák második világháborús megpróbáltatásairól, Erdélyről, a Szent Korona történetéről, a Tihanyi Bencés Apátságról, de hogy néhány megyei vonatkozást is említsek, a kópházi Fekete Madonna kultuszát, a soproni huszárok 1914-es limanowai hőstettét és az 1921-es soproni népszavazás történetét is feldolgoztuk. Munkáink során kiváló szakemberekkel, tudósokkal, színművészekkel, hagyományőrzőkkel ismerkedhettünk meg, sokukkal az évek során barátságot kötöttünk. A befektetett munka így sokszorosan megtérül.

Dani operatőrként, vágóként, vagy társrendezőként dolgozik velem, Cinti pedig segíti a munkánkat. Többször irányította már a gyártást, de a kutatásokban, szerkesztői feladatokban is közreműködött. Mindhárman fontosnak tartjuk, hogy ismeretterjesztő filmek szülessenek nemzetünk múltjáról, meséljünk a hazaszeretetről, amelyet elsőként nagyszüleink, szüleink oltottak belénk. Műhelyünk, a Filmever Stúdió mottója éppen ezért lett „Szívügyünk a magyar történelem”.

Büszke vagyok rá, hogy legújabb munkánkban az Árpádok felemelkedése című dokumentumfilmben, amely a Nemzeti Filmintézet támogatásával valósult meg, szintén közreműködtek a testvéreim. A film ötletgazdája és producere Takó Sándor barátom volt, s az volt a célunk, hogy őstörténetünkről szülessen egy film. A premier óta rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, és már több iskolába meghívtak bennünket előadni. Ezek a visszajelzések azért is fontosak számunkra, mert megerősítenek bennünket abban, szükség van ilyen filmekre.

– Hogyan tudják segíteni egymást az életben és a munkában?

– Az, hogy testvérek vagyunk és testvérként tudunk együttműködni, egy olyan bensőséges, bizalmi légkört jelent, ami nagyban segíti a munkánkat. A testvéri kapocs segít, amikor a forgatás során egy hirtelen felmerülő problémára kell rövid idő alatt reagálni. Az ilyen helyzeteket jó megélni. Könnyebb az együttműködés, de viták köztünk is előfordulhatnak, amelyeket az évek során egyre jobban tudunk kezelni. A szakmai viták sokszor segítenek egy-egy projekt fejlesztésében is.