Dr. Horváth Ákos mosonmagyaróvári mentőorvos a törökországi pokolban hat napon keresztül mentett életeket

A mosonmagyaróvári születésű mentő- és sürgősségi szakorvos ugyan már Szentendrén él családjával, de a Szent Kristóf Mosonmagyaróvár és Kistérsége Közhasznú Mentőalapítvány elnökeként még fontos számára a Lajta-parti város és környéke egészségügyi ellátásának fejlesztése is. 

– Az orvosi hivatás az egyik legszebb munka, ám azon belül mentőorvosnak lenni talán a legtöbb kihívással jár. Mi vezette erre a pályára? 
– Sokáig az ügyvédi munka, illetve a műszaki területek érdekeltek. A gimnázium első évében barátaim egy elsősegélynyújtó versenyre készültek, és beválogattak a csapatukba, mellyel iskolánkat képviseltük a Vöröskereszt versenyén. A felkészülésben a mosonma­gyaróvári mentőállomás dolgozói segítettek nekünk, akkor kezdtem megismerkedni jobban a mentőmunkával és kez­dett érlelődni bennem a gondolat, hogy az érettségimet követően megpróbálom az orvosi egyetemi felvételit. 

– A Szent Kristóf Mosonmagyar­óvár és Kistérsége Közhasznú Mentőalapítvány elnöki tisztségét is vállalja közel egy évtizede. Az adó egy százalékából befolyó magas összeg is jelzi: a térség egyik legfontosabb és legelismertebb civil szervezete ez. 
– 2012-ben kezdtem dolgozni a mentőknél, ezt követően 2014-ben kértek fel az állomás mentőalapítványának vezetésére. Célunk, hogy népszerűsítsük alapítványunk, ezáltal tudjuk a kivonuló autók felszerelését modernizálni, bővíteni, illetve a társadalmi felelősségvállalásunkat is erősíteni. Ennek köszönhetően rendezvényeken szoktunk részt venni, újraélesztés- vagy elsősegély-oktatást vállalni, illetve nemrégiben kihelyeztük az első közterületi defibrillátort a városban. 

– A mentőszolgálat speciálisabb területein is segít: a légimentésen túl nyaranta a vízimentéseknél is... 
– Végzettségem szerint oxiológia- és sürgősségi orvostan szakorvos vagyok, főállásban kórházban dolgozom, de egyetemi éveim óta mindig tevékenykedtem a prehospitalis ellátásban, 12 évig a mentőszolgálatnál, tavaly ősz óta pedig a légimentőknél. Mindig szerettem és kerestem a kihívásokat, melyekkel magamat fejleszteni tudom, illetve új tapasztalatokra tudok szert tenni, ezek kapcsán önkéntes munkát vállalok most már 8 éve nyaranta a vízimentőknél is, illetve a Pest Megyei ­Kutató-Mentő Szolgálat ön­kéntes orvosa vagyok immár hét éve. 

– A Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat tagjaként a törökországi földrengés után kivette részét a mentésből, a csapatukból egyedüli orvosként. Mesélne tapasztala­tairól? 
– A törökországi földrengést követő 13. órában már a reptéren voltunk csapatommal. A Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat a Külügyminisztérium támogatásával utazott ki a földrengés sújtotta régióba, majd Hatay tartományban dolgoztunk hat napon keresztül, hogy a romok átvizsgálásával túlélők után kutassunk. Összesen 17 élő embert találtunk meg a romok alatt, közülük négyet magunknak sikerült ki is mentenünk. Munkánk során a többi nemzetközi kutató-mentő csapattal dolgoztunk együtt. Egy nagyon extrém helyszínen kellett dolgoznunk, mentési munkánkat a folyamatos utórengések is nehezítették, de azt gondolom, hogy szépen helytállt az egész csapatunk, és sikeres mentést sikerült végrehajtanunk. 

– A halállal szembenézni mindannyiunknak nagy kihívás, még egy mentőorvosnak is, akinek akár naponta farkasszemet kell néznie vele. Mi segít ilyenkor önnek átvészelni ezeket a lelki nehézségeket? 
– A halált elfogadni lehet, de megszokni talán sohasem. Nyilván az én munkámnak alapvetően velejárója a halál, így azt az ember egy idő után elfogadja, nekem ebben sokat segít, hogy a megrázóbb eseteket kollégáimmal, illetve otthon a feleségemmel is átbeszéljük. A szabadidőmben szeretek túrázni, gyermekeimmel időt tölteni, ami sok feltöltődést ad számomra.