Hétvégi tűnődések (2024/02-24.)

Csodálatos kinyilatkoztatásnak volt tanúja a Táborhegyi jelentben szereplő három apostol: Péter, Jakab és János. Az evangéliumi leírás szerint Jézus „színében elváltozott” előttük. „Ruhája olyan tündöklő fehér lett, hogy a világon semmiféle kelmefestő nem tudná fehérebbé tenni. Egyszerre csak megjelent nekik Illés és Mózes, amint beszélgettek.” Ekkor hangzott el Péter ajkáról: „Mester, jó nekünk itt! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem sokkal ezután égi szózatot hallottak: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” (Vö.Mk.9/2-8.)

Körülöttünk minden változik, minden viszonylagos. Ugyan tudjuk, jövünk és megyünk, mégis, e változó viszonyok közepette is sóvárgunk bizonyos állandóságra. Az evangéliumi történetben szereplő három tanítvány még sokszor vágyott vissza arra a helyre, ahol oly erősen, kézzel fogható módon megtapasztalhatták Isten jelenlétét.

A templom félhomályban rejtőző csöndje, egy csodás kert, egy szép erdei tisztás, csobogó forrás, magas hegyek kopár sziklái vagy a völgyek mélyén megbúvó tavacska idilli környezete… mind-mind lehetnek számunkra olyan helyek, ahol az ég és föld összeér, karnyújtásnyira érezhetjük a világmindenséget alkotó és átölelő, gondviselő szeretetet…

A változás közepette is fontos, hogy rátaláljunk az állandóságot képviselő, istenélményben részesítő saját „Táborhegyünkre”. Ahová időről-időre jó visszatérni, keresztünket letéve megpihenni egy kicsit. Ugyanis csak Isten változatlan állandósága képes lelki békességgel, nyugalommal eltölteni az embert.

A nagyböjti kegyelmi időben élő – őszintén - hívő még inkább keresi az Istennel való magányos, csendes közelséget. Keresi azt a pontot, ahonnét reálisan ítélheti meg magát, ahonnét kiindulva ismét értelmet nyerhetnek a zaklatott hétköznapok…

Kell egy hely, ahol önmagammal is szembesülhetek. Ahol végre nem a félelem környékez meg és nem az aggódás fojtogat, hanem őszintén fakad fel lelkemből a sóhaj: jó, hogy itt vagyok!