Hétvégi tűnődések (2024/11-02.)

Bágyadt napfény simogatja, langyos szellő borzolja az aranyló-vöröslő színekben pompázó lombokat. A természet katedrálisát járva, mintha a Mozart requiem Lacrimosa tételének fenséges dallamfoszlányai áradnának a lombkoronákból a halkan zörögve vagy éppen nesztelenül, puhán hulló és halni készülő levelekkel együtt…

A természet szemet gyönyörködtető és lelket gyógyító búcsúzása megérinti az embert. Egyaránt térdig ködben jár a hajnal és az alkony. Nehéz pára üli meg a völgyeket. Minden déli napfényes óra ellenére is – így november elején – már végig suhan a tájon a tél jeges lehelete, hogy aztán végül minden egyes virágszirmot és falevelet a földre alázzon…

Bölcsen tanít az alázattal engedékeny falevél és virágszirom. Legszebb ruháját magára öltve odatér vissza, ahonnét vétetett…

Minden elenyészik egyszer, csak a szeretet képes túlmutatni a földi lét szűkre szabott határain. Szent Pál apostol tanítása szerint, a három isteni erény közül ez a legnagyobb (1Kor,13/13.). Az okvetetlenkedő farizeusok kérésére nem véletlenül fogalmazta meg Jézus a(z) – Isten és ember – szeretet parancsát, azaz a főparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezeknél nagyobb parancs nincsen.” (Mk.12/30-31.)

A maga módján és a maga nyelvén mindegyikünk erről beszél, ezután vágyakozik vagy küzd. Minden egyes apró rezdülésünkben a bennünk lakozó szeretetről, vagy éppen annak hiányáról teszünk tanúbizonyságot. Mivel szeretetből teremtett bennünket Isten, nem is tudunk másképpen kibontakozni, csak szeretetben…

A szeretet – ha valódi – mindig Istenhez vezet. Elszakíthatatlan kötelékké válik, mely égieket és földieket egybefogja. Mindenszentek ünnepén az Egyház az isten- és emberszeretet példaképeit állítja elénk, halottak napján pedig felhangzik a requiem. Ilyenkor a temetőket járva, elhunyt szeretteinkre is úgy gondolunk, mint akik a szeretet útján előttünk jártak és hitünk szerint révbe értek...