Hétvégi tűnődések (2023/09-09)

„Közösségre kárhoztatott lények vagyunk” – hangzik a borúlátó megállapítás, mely nyilvánvalóan a különböző közösségeken belül napjainkban tapasztalható sok-sok torzsalkodásra és összeférhetetlenségre utal. Nem az a baj, hogy hibázunk – hisz emberek vagyunk -, sokkal inkább, ha nem vesszük észre (nem akarjuk észrevenni), sőt, megsértődünk, ha valaki jó szándékkal figyelmeztet. Így aztán szúrós töviseket növesztünk, amikkel gyakran ok nélkül sebzünk meg másokat, míg végül a saját lelki békénket is tönkre tesszük. Nagyon sokan szenvednek ilyen sajátos „túlérzékenységtől”. Ők azok, akik képesek mindenen megsértődni, ám igazából csak ritkán tudnak szívből megbocsátani…

Haragot tartani, neheztelni mélységesen szomorú állapot. Olyan mély gödörbe taszíthatja az embert, ami bizony hosszú időre borúlátóvá teheti. Nem véletlenül kéri Jézus a megbánás/megtérés és a megbocsátás lelkületét, amit – valljuk be – néha igencsak nehezünkre esik teljesíteni.

Az egyetértés – nem a másokat kijátszó, kevesek érdekeit szolgáló paktumok kegyes ámításainak világa – olyan erő, mely képes szárnyakat adni – kis és nagy – közösségnek egyaránt. Olyan kincs, melyet Isten is „kitüntet”, s az őszinte egyetértésben megfogalmazott kérést teljesíti. Nem véletlenül hívja fel a figyelmet erre maga Jézus is. Az egyetértés nem a dolgok eltussolását jelenti, afféle „betyárbecsület” alapján, inkább következetességet, mely a feddés, fegyelmezés eszközétől sem riad vissza, hogy megtartsa a közösséget (természetesen bizonyos keretek között és nem mindenáron). (Vö.Mt.18/15-20.)

A közösségben lévő egyetértés imádságban megmutatkozó ereje semmivel sem pótolható. Sokszor beszélt Jézus a közösségben megélt szeretetről, a kiengesztelődés békét és üdvösséget hozó öröméről. Mindezt megkívánta követőitől is. Máig érvényes: az egyént csak a közösség, a közösséghez való tartozás tudata képes megtartani hitében és magyarságában egyaránt. A hívő ember közösségen keresztül kapcsolódik Istenhez. A „valahová” tartozás erősít meg bennünket. Fontos, hogy ne csak mi mondjuk magunkról, hogy „hiszek”, hanem időről időre ezt egy egész közösség is visszaigazolja és megerősítse…

Nemcsak a fizikai, de a lelkierő – miként a szeretet - is megtöbbszöröződik, ha többen hívségben, Krisztusban kérik. Ezért hívő ember sohasem mondhat le erről a közösségről…