Hétvégi tűnődések (2023/08-05.)

Egy alkalommal Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot, Jánost és tanítványai közül őket vitte fel magával Tábor hegyére. Hármójuk előtt feltárta megdicsőült valóságát. „Arca ragyogott, mint nap, ruhája pedig tündökölt, mint a fény.” Az evangéliumok Urunk színeváltozásaként örökítették meg a történetet. A kiválasztott apostoloknak mennyei elragadtatásban volt része. Közben feltűnt előttük az Ószövetség két nagy alakja: Mózes és Illés, majd isteni szózatot hallottak. Mélyen megrendültek, ugyanakkor szívesen is maradtak volna ott. A megijedt és kissé megzavarodott tanítványokhoz Jézus odalépett és így szólt hozzájuk: „Keljetek föl, ne féljetek!” Amint föltekintettek már csak mesterüket látták. A hegyről lefelé jövet boldog öröm töltötte el a szívüket. (Vö.Mt.17/1-9.)

Minden ember a szíve mélyén vágyik valamifajta állandóságra, bizonyosságra még e folyton változó, háborgó világban is. Ehelyett gyakorta a bizonytalansággal találja szemben magát. A józanész vagy az érzelmek irányítása mellett ki vagyunk szolgáltatva mások hangulatváltozásainak is. Így aztán nem csoda, hogy kevésbé tudunk odafigyelni az igazán lényeges dolgokra. S néha bizony ez is közrejátszik abban, hogy éppen megpróbáltatásai közben marad társtalan a gyötrődő lélek…

Kell, hogy időnkét fölkapaszkodjon élete Táborhegyére az ember, s - Reményik Sándor csodaszép versére utalva -, a szőnyeg színéből is meglásson valamit. Amikor már annyira összeroskadna és méltatlan semminek érezné magát, Jézus mennyei fényességéből előlép, megérinti és így szól hozzá: „Kelj föl, ne félj!” Igazán boldog lehet, aki emberi kapcsolataiban is képes felfedezni ezt az őszinte és megtartó örömet. Akinek ugyanis a szívében ott dobog ez a bizonyosság, az többé nem inog meg, bármilyen göröngyös utakra is vezesse a Gondviselés…

Ezeken a forró nyári napokon igazán testet-lelket üdítően hatna, ha a templom hűvös csöndjében találnánk rá a saját Táborhegyünkre. S mindannyiszor visszatérnénk oda, valahányszor a kilátástalanság és elcsüggedés környékezné meg a szívünket...