Hétvégi tűnődések (2024/06-29.)

Az emberi tudás és ismeret behatárolható, véges. Ami ezt a határt túllépi és a reálisan várható következményekre rácáfol, arra azt mondjuk: csoda. A csodát viszont nem tudjuk behatárolni, mert annak „illetékességi” köre mesze meghaladja az emberi gondolkodást. Mentes a természeti vagy fizikai törvényszerűségek alól. Mégis nagyon „rendjén” van ez így, hiszen éppen így válunk „jogosultakká” életünk minden keserves szenvedésében, megpróbáltatásaink sötét útvesztőiben minden józan megfontolás ellenére is a reményre. A remény viszont hit nélkül halott...

Van úgy, hogy éppen a kétségbeesés tehetetlensége szüli meg az ember számára a hitet és vezeti reményre. Mikor a materialitás konok-kemény páncélján hajszálnyi rés támad – mint napfény a lehúzott redőny résein, mikor fénnyel furakodik a sötét szobába – diszkréten betolakszik és megérint a kegyelem. S még mielőtt ránk szakadna az ég, mielőtt belezuhannánk a sötét semmibe, hirtelen kapaszkodóra találunk...

A nagy tömegben sokan tolongtak Jézus körül. Egy tizenkét év óta súlyos betegségben szenvedő asszony – akit orvosok sora is képtelen volt meggyógyítani, sőt, egyre rosszabbul lett – szintén a tömegben volt. Amikor Jézust meghallotta, a közelébe furakodott és hátulról, észrevétlenül megérintette a ruháját. „Hacsak ruháját érintem is, meggyógyulok” – hitte. Azonnal megszűnt a betegsége, kigyógyult bajából. Azonban Jézus a lökdösődő tömegben is észrevette, hogy valaki hittel, a gyógyulás reményében érintette meg. Kérésére az asszony felfedte magát, leborult előtte, megvallotta hitét és beismerte tettét. Jézus így bocsátotta el: „Leányom, hited meggyógyított. Menj békével és maradj egészséges.” (Vö.Mk.5/25-34.)

Bár csak minél többünket ragadna magával ennek az evangéliumi beteg asszonynak a példája. Hiszen a rideg materialitásnak éppen az a gyönge pontja, ami a hívségben reményre ösztönözheti az embert, azaz sosincs egyedül: szenvedéseinek gyötrelmei közepette vagy a magány fojtogató csöndjében vele van az Isten. S a valódi egészség, azaz Isten és ember harmóniája mindig meggyógyítja a szenvedőt, még akkor is, ha betegség a maga fizikai valóságában társául is szegődik élete hátralévő útján. Ily módon gyógyít a hit és vezeti reményre az embert...