A legendás bágyogszováti pedagógus hatvanöt év után vasdiplomát vehetett át

– Legutóbb a hatvanéves, azaz a gyémántdiplomája átvételekor beszélgettünk hosszabban. Jövök öt év múlva is, a rubinnál.

– Csakhogy én már nem leszek itt!

– Dehogynem, még a gránitnál is.

– Azt meg végképp nem hiszem. Sajnos az egészségemmel vannak bajok. A vasdiplomát is postán küldték el, mert nem mertem vállalni a személyes részvételt. Jó lett volna pedig találkozni a társakkal. Harminchárman végeztünk, tizenhárman még megvagyunk.

– Az 1950-es években falusi, szegény családból került a főiskolára. Hogy kezdődött?

– Amikor kisgyerekként először beléptem a tanterembe, nagyon megijedtem a táblától, de egyszerre vonzott is. Tanító szeretnék lenni, ezt éreztem. Ez az érzés meg is maradt bennem végig. Édesanyám nevelt, egyedüli gyerek voltam. Az ő megfeszített munkájának, illetve tanáraim biztatásának köszönhetem, hogy a gyerekkori vágyam végül valóra vált. Sopronban kezdtem a képzőt, dr. Kárpáti László volt az osztályfőnököm, akinek orvos fia nemrég újíttatta fel a család régi malmát. Egy év után jelentősen megemelték a kollégiumi díjamat, és azt édesanyám már nem tudta vállalni. A győri képzőbe kerültem át.

– 1956. október 23-a is a tanítóképzőn érte. Mit láttak, hallottak?

– Este forradalmárok jöttek a kollégiumhoz, hogy engedjék ki a diákokat. Göndöcs József volt az igazgató, ő azt mondta, hogy felelősséget vállalt értünk, nem enged ki senkit. Másnap azért kimentünk, csoportosan, az igazgató vezetésével. Velem még előtte az történt, hogy éppen akkor árpa volt a szememen, kezelésre jártam, és aznap is mennem kellett a rendelőbe. Ott aztán az egyik orvos a diáksapkámról letépte a vörös csillagos címert. Utána a diáktársakkal a tömegben hallgattuk a beszédeket, a szavalatokat, míg valaki rám mutatott és felkiáltott: „Ezt már jól szembe verték!” Ávósnak néztek, és azt hitték a beteg szemem miatt, hogy a forradalmárok vertek meg. Az igazgatónk gyorsan vissza­zavart a Káptalandombra, a kollégiumba, nehogy baj érjen.

– 1958-ban diplomáztak, és tanító úr a szomszédos faluba, Bodonhelyre került.

– A gyakorló évvel együtt nyolc esztendőt töltöttem ott, aztán népgazdasági érdekből áthelyeztek a szülőfalumba, Bágyogszovátra.

– Milyen érdeket szolgált az intézkedés?

– Nem kellett albérletet fizetni. Hiába volt ugyanis közel a község, az átjárást nem tudtam megoldani, mert nem értem volna be iskolakezdésre. Itthon a bágyogi iskolában tanítottam, majdnem húsz évig. Két tanteremben, dél­előttös, délutános tanrendben dolgoztunk. Az emeletes iskolában is két tanterem volt és két kicsi tanítói szoba. Oktatás folyt még a Horváth hadbíró ezredes feleségének, a méltóságos asszonynak az istállójában és a szomszédos kultúrházban is. Később a terek elosztásával sikerült az iskolában több tantermet kialakítani.

– Ezek a viszonyok 1980-ban szűntek meg, amikor átadták az új iskolaépületet.

– Ó, az nagy előrelépést jelentett. Központi fűtés működött a szenes kályha helyett, a termekben műpadló az olajos padló után, a táblák külön világítást kaptak. Régen a vizet az artézi kútról vittük, és egy fali tartályból ittak a gyerekek, az újban pedig vezetékes víz volt. Le sem lehet írni a változást.

– Legutóbb azt mondta, egy percre sem bánta meg, hogy ezt a pályát választotta.

– Most is csak ezt mondhatom. Én azt tartom, hogy születésekor mindenki kap valamilyen talentumot, amit élete során kamatoztathat. Azt hiszem, nekem a Jóisten a tanításhoz adta, amiért ma is hálás vagyok. Azt meg ma is köszönöm drága édesanyámnak, hogy a tanulást számomra lehetővé tette, és tanáraimnak, hogy elindítottak a pályán. Nincs szebb hivatás, mint betűvetésre, olvasásra, számolásra tanítani a gyerekeket.

– Tanító úrról azt mondják, hogy következetes volt, tudott szigorú lenni és dorgálni. Ugyanakkor ha egy ölelésre volt szükségük a gyerekeknek, azt is megkapták.

– A szívemhez felemeltem, hogy úgy szeressem őket. Egy simogatás, egy jó szó, egy kézfogás a jó feleletért nagyon sokat jelentett.

– Azt hiszem, tanító úr azzal a talentummal jól gazdálkodott.

– Igyekeztem, és talán valóban így van. 

Névjegy

Berta Károly 1938-ban született Rábaszováton. Győrben végezte el a tanítóképzőt 1958-ban. Előbb Bodonhelyen, majd Bágyogszováton tanított, össze­sen 43 éven át. Világi elnöke volt a szováti egyházközség képviselő-testületének. Hetvenéves kora után lemondott, utána püspöki rendelettel a testület örökös tagjának választották.