A forradalom sebésze – Dr. Oláh Vilmos ma Győrben él, ahol a fia is díszpolgár

Naptárszerűen pörögnek le a napok és az órák dr. Oláh Vilmos előtt. Elmúlt kilencvenéves, mégis élő számára minden pillanat. Akkor volt huszonkilenc, épp csak megkapta kinevezését a budapesti Péterfy-kórházban (öt év után) sebészként, a naptár 1956. október 23-ra fordult: „Négy rezidens kérdezte, Vili, nincs kedved jönni?” Persze hogy volt.

A helyszínek közül ők a rádiót választották, s bár először azt gondolta a fiatal sebész, hogy biztosan vaktölténnyel lőnek csak a katonák, tévedett. Abban viszont biztos volt, hogy ha a menyasszonyát (mostani feleségét) biztonságba helyezi, a kórházba kell mennie. Aznap ugyanis kedd volt, a kedd pedig a Péterfy ügyeleti napja…

Mire beért a kórházba, az aula már tele volt sebesültekkel. Sem akkor, sem a későbbiek során nem azt nézte a kollégáival, hogy ki a magyar, s ki az orosz sebesült, a beteg állapota számított. Ez utólag lett fontos tény, akkor, amikor támadták ezzel (is). Egy orosz tábornok szava vonta vissza az erre vonatkozó vádakat, a magas rangú tiszt életét ugyanis dr. Oláh Vilmos mentette meg úgy, hogy „nem tett különbséget forradalmár, ávós és orosz katona között”.

Szinte összefolytak azok a nappalok és éjszakák, amikor a sebesülteket ellátták, műtötték, hirtelen lett október 29., amikor a rezidensek ismét eléálltak: a határon, Hegyeshalomnál a nemzetközi Vöröskereszt orvosi eszközöket, kötszereket, élelmiszert oszt, van egy katonai mentőautó, amivel el lehetne menni ezekért, de ahhoz kell egy orvos is. Erre is igent mondott.

Hegyeshalomba Győrön át vezetett az út, s a városháza előtt tömegbe botlottak. Kérdezték rögtön a Budapestről érkező orvosi csapatot, mi a helyzet a fővárosban: „tényleg leverték a forradalmat?” Merthogy „az az ember a városháza erkélyén ezt mondja”. „Hazudik, győzünk” – jött a válasz, amelyet aztán a hangosbemondóba is bemondtak. Így lett részese akaratán kívül is a győri eseményeknek Oláh doktor, aki nyilván nem sejthette, hogy az élet évtizedekkel később ugyanide sodorja.

Ne ugorjunk ekkorát az időben, 1956. október végén visszatért fővárosi munkahelyére, s a műtőben volt akkor is, amikor megtudta, a Péterfy-kórház forradalmi bizottsága elnökévé választották. Nem bánta. Mint ahogy a hegyeshalmi fuvart sem, amelyért pedig csaknem börtönbe került. Azzal vádolták ugyanis – évekkel később –, hogy nem orvosi műszereket és élelmiszert, hanem fegyvereket hoztak a határról a kollégáival. Bebizonyosodott, hogy nem így volt (ahogy a sebesültek közötti diszkrimináció sem), de addigra már az állását elveszítette a Péterfyben. Az újabb támadás volt az a pillanat, amikor majdnem emigrált ő is a családjával.

Sok kollégája ment külföldre, a sebészekből olyan hiány lett az országban, hogy a forradalmi stigma ellenére később alkalmazták. Dolgozott Sopronban, Nyíregyházán, aztán Hatvanban, végül Siófokon. Itt talált otthonra, s szerzett megbecsülést magának és családjának, a város díszpolgára lett. A sors ilyen: most Győrben él, ahol a szintén sebészként dolgozó fia, prof. Oláh Attila ugyanúgy díszpolgár – de Győré.

A feleségével úgy emlékeznek, életük legfelemelőbb napjai, hetei voltak azok, amiket a forradalom idején átéltek, s bármi is történt azt követően, 1989-ben még egyszer melegség költözött a szívükbe: Nagy Imre újratemetésénél ott állt Oláh Vilmos a ’56-os hősök emlékhelyénél. „Akkor azt mondták, hogy ebben a koporsóban a fiatalságunk fekszik, s én akkor majdnem elsírtam magam.”