A hét embere - Szent Flórián-díjat kapott a Győrszemerei Önkéntes Tűzoltó Egyesület parancsnoka, Fekete Lóránt

Évi hetven körüli vonulás és száz gyermek versenyeztetése, felkészítése, táboroztatása. Már ezekből a számokból is kitűnik, milyen mozgalmas a Győrszemerei Önkéntes Tűzoltó Egyesület élete. Fekete Lóránt parancsnok mindennek a szakmai részéért felel elsősorban, és a tűzvédelem területén végzett sokéves önkéntes munkájáért Szent Flórián-díjat kapott a belügyminiszter nevében a Magyar Tűzoltó Szövetség elnökétől.

– Hogy lett önből tűzoltó? 
– Mondhatni családi hagyomány. Helyiek vagyunk, és önkéntes tűzoltó volt a nagypapánk és a testvére, illetve apukánk, és hivatásos a nagybátyánk. Testvérem, Szabolcs és én is huszonéve dolgozunk tűzoltóként, és nem nagyon gondolkodunk pályamódosításon, hacsak váratlant nem hoz az élet. Tűzoltónak lenni jó, ha az ember szereti a változatosságot, és azt, hogy segíthet. 
Általános iskolában az akkori parancsnok, Boros József készítette fel a gyerekeket tűzoltóversenyre, ott ragadtam meg a tömlő körül. Tízéves korom óta voltam az ifjúsági tagozatban, aztán 18 éves korom után már vonultam is. Hivatásos is lettem, ami most kevésbé fontos, mert önkéntesként kaptam az elismerést, de úgy vettem észre, ha egy egyesületben nincs hivatásos, akkor az a közösség nehezebben érvényesül, nincs annyira rálátása a dolgokra. 
– Testvérével együtt szervezik a győrszemerei önkéntestűzoltó-­életet, mi a munkamegosztás? 
– Nálunk én viszem a riasztást, vonuláskori dolgokat, a szakmai felkészítést, a gyakorlatok szervezését. A vonulósoknak meg kell szerezniük minden kisgépre a képesítést, nálunk ez tíz-tizenkét eszközt jelent, amiből le kell vizsgázni. Szabolcsé a papírmunka, a pályázatok, az ifjúság szervezése, a gyerekek felkészítése. 
– Mennyire sűrű a tűzoltóélet Győrszemerén? 
– 2015 óta önállóan beavatkozó a győrszemerei önkéntes csapat. Nyáron a viharok, fakidőlések, műszaki mentések, balesetek vannak nagyobb számban, lakástűz évi három-négy. Illetve időjárás függvényében avartüzek. De hogy legyen a jövőben is egyesület, nyolcvan-száz gyereket mozgatunk, szervezünk nekik programokat. 2019-től minden évben csinálunk tábort, idén százhét gyermekkel, akik kilencven- nyolc százalékban a településről jönnek. Nem nagyon van más civil szervezet, így a közösségi élet itt nálunk folyik. Jelenleg a hatvanöt fős tagságunkból huszonegy fő vonulós, nyolc pedig hivatásos tűzoltó. Hamarosan huszonhárom vonuló lesz, már csak a kisgépvizsga hiányzik két főnek. Kétszáz fős tűzoltóbállal, évi hetven körüli vonulással mozgalmas életet élünk. 

– Hogyan tudta meg, hogy elismerés várja? 
– Kaptam egy meghívót a tűzoltószövetségtől. Nem derült ki belőle, mi lesz, csak jelenjek meg. Testvérem tudta, de nem mondta el. Azért gondoltam, hogy ha hívtak, nem csak azért, hogy tapsoljak másoknak. Örültem a díjnak, és a családomnak is jólesik, ha értékelnek, mert mellőlük kell felállnom, ha a vasárnapi ebéd közben vagy szenteste érkezik riasztás. De a díj nemcsak nekem és a családomnak, hanem az egész csapatmunkának szól, amit a tagtársakkal együtt végzünk. Hiába vagyok én jó parancsnok, ha nincsenek körülöttem megfelelő emberek. Ha csinálsz valamit, azt lehet hangosan, kirakatban, vagy tényleg csinálni. Örülök, hogy így is elismerik, ha nem folytat kirakatpolitikát az ember. Egy tűzoltó felöltöztetése milliós tétel, itt van huszonegy. Szokták kérdezni, miért ilyen viseltesek a ruháink, hát azért, mert használjuk. Heti szinten van vonulás, de néha napi kétszer, szóval nem látványelem. 
– Milyen tervek, kihívások állnak ön előtt? 
– A lényeg, hogy ember legyen, mert mindenhez az kell. A gyerekekkel foglalkozni is ezért fontos, versenyre vinni őket, táboroztatni. A másik az infrastruktúra. Három járművünk van, de ebbe a szertárba csak kettő fér be. A legjobban most a szertár kérdése nyomaszt bennünket. A tervek készen vannak, de az anyagiak hiányoznak. Az önkormányzat segít, a táborokhoz, programokhoz ad termet, helyszínt, nyáron pedig sátorokban vagyunk, de saját infrastruktúra jobb lenne. Kinőttük a szertárat, az eszközöket is már mindenhol másutt tartjuk. Itt bővítési lehetőség nincs, és amúgy sem előnyös, hogy az iskola és az óvoda között vagyunk, az utca tele parkoló autókkal, ezért kifordulni sem mindig egyszerű egy-egy riasztásnál. Bár a gyerekek szeretik, nagyon örülnek, tapsolnak, ha indulunk. Nekieshetnénk persze önerőből építeni, de arra is kell figyelni, hogy az egyesületi tagokat mennyire terheli az ember, meg kell találni az arany középutat, hogy mennyi segítséget, önkéntességet, közösségi munkát kérünk tőlük, ne terheljünk senkit túl a családdal töltendő ideje terhére. Egyelőre keressük az anyagi bázist, hogy megvalósulhasson a terv.