Csak a föld

Wass Albert azt írja a Kard és kasza című regényében: „Ennek a mi földünknek olyan az illata, mint maga az élet. S aki beleereszti az eke vasát, az életet szánt magának. S aki kaszája mögött izzad, s tüdőre szívja a mező szagát... az életet szív magába...” Az erdélyi gróf egy búcsúzó apa szájába adta e gondolatokat, mintegy útravalóul. Fekete István pedig azt írja, hogy a föld szeretetét nem lehet megtanulni és becsülni is csak az tudja igazán, aki beleszületett ebbe a környezetbe. „Aki egyszer kezébe veszi a gyeplőt és beáll a természet örökös körforgásába, nap mint nap, évszakról évszakra, becsülettel és hűséggel végzi a nehéz feladatot, végül megkapja méltó jussát, mert akik munkát vetnek, majd munkát aratnak. Közben a föld – a hűséges öreg föld – elvégzi a többit” – fogalmaz a Gyeplő nélkül című művében. 

A napokban megkezdődött a gazdák számára az év legfárasztóbb, de legszebb időszaka, a betakarítás. Természetesen már nem úgy, azokkal a módszerekkel aratunk, mint a fent idézett két írónk idejében. Amit akkoriban napokon keresztül több ember végzett el, manapság órák alatt megcsinálják a gépek. A hangulat, az érzések azonban ugyanazok lehetnek. Legalábbis én azt hiszem, hogy régen elmúlt őseim fejében ugyanazok fogalmazódhattak meg, mint most bennem, amikor a friss tarlót járom a kombájnok után és a jövőre, az életre gondolok. Nem akarom persze összehasonlítani magam velük, hiszen hozzájuk képest én már csak amolyan városi parasztember vagyok. De Fekete Istvánnal én is tartom: „...mögötte kínlódás és bánat, de a szívében névtelen ősök élnek és sugdosnak, hogy pénz, öröm, bánat mind, mind elmúlnak, elenyésznek, nem teremnek, nem segítenek, nem vigasztalnak, csak a porladt szívek álma, imádsága, televénye az érték – és csak a föld, csak a föld”.