Emberség receptre

Harmincegy évesen ne jöjjön, hogy gyereket akar, elkésett, korábban kellett volna gondolkodni – mondta. Még szinte az ajtóban jártam csak. – Köszönöm, a vizsgálatra már nem tartok igényt – feleltem ezek után. – És mire cserélte a cukrot, mézre? – mondta testalkatomat mustrálva a másik. Máshoz kellett mennem, aki diagnosztizált is, nem csak kritizált, így lehet mára gyermekünk. Épp ővele utalt be az orvos sürgősségi beutalóval a bőrgyógyászatra. Kezelte tíz napig, kenegettük, nem múlt az uszodai vacak, azt tartotta felelős döntésnek, ha szakorvos ír gyógyszert. 

Szent Imre út, harmadik emelet. – És ezzel ide küldték? – kérdi az asszisztens a folyosón fitymálóan. – Nem az én kompetenciám megítélni a súlyosságát – mondom. De a mellettem ülő anyuka elváltozott anyajegyek miatt hozta a kisfiát, ő meg azért volt bűnös, hogy miért épp most hozta, ha ez augusztus végén történt, és a nyugdíjas hölgy, aki sürgős-beutalós csapatunk harmadik tagja, szintén vétkes volt valamiben. Kollektív bűnösségben ültünk némán. Azt feltételezték, csak a sorszámrendszert akartuk megkerülni. Szegény másik anyuka teljesen összetöpörödött az asszisztens monológjára. Bennem pedig ment fel a pumpa. Segítségért mentünk, nem verbális bántalmazásért. Azt feltételezi az illető, hogy nincs más értelmesebb dolgunk hétköznap reggel nyolckor, mint a szocreál váróteremben hagyni, hogy mások ránk köhögjenek, de ráadásul a bennünket beutaló orvosok felett is ítéletet hirdet. Hogyne, nem győztük szervezni a világtalálkozót, hogy összeesküdjünk ellene. Tudom: orvoshiány, szakdolgozóhiány, sok beteg, kevés fizetés... Mindent tudok. De nem mindegy, hogy felismerjük-e, hogy ugyanannak a rendszernek elszenvedői – s így sors- társak – vagyunk, vagy egymás ellen fordulunk. Egy kis emberséget írnék receptre, az biztosan nem árt! 
 

Nem győztük szervezni a világtalálkozót, hogy összeesküdjünk ellene.