Amikor aknákkal őrizték a határt

– A határőrséghez 1960 novemberében vonultam be és 1995-ig szolgáltam. Sorállományú tizedestől az alezredesig – a törzszászlós kivételével – minden rendfokozatot hordtam. A márialigeti őrs volt az otthonom 1960 és 1965 között. Az aknamező mellett védtük az akkori Magyar Népköztársaság államhatárának kis szeletét néhány kilométer hosszan, Ausztria szomszédságában. Ez időben Márialigeten évente néhányan kísérelték meg illegálisan elhagyni az országot – idézte fel emlékeit Takács Imre nyugállományú határőr alezredes. 

Azt is hozzátette: az aknamező kiváltása rendkívüli jelentőséggel bírt. A feladatokat a kiképzett honvédségi állomány végezte, az őrs ez idő alatt golyószóróval, géppuskával megerősítve, hárman együtt járőrözve őrizte az adott helyen a határt. 
A több mint 350 kilométer hosszú nyugati határvonalon 260 kilométernyi elektromos jelzőrendszert (EJR) telepítettek 1965 augusztusától 1971-ig. Ezzel párhuzamosan felszedték az aknamezőt. 
Az aknamentesítés során sajnos néhányan életüket is vesztették. 

– Amikor jelzett a rendszer, a riadócsoportnak el kellett indulni járőrkutyával megerősítve, a fegyverekben éles lőszerrel. A katonák eleinte a ’60-as években gyalog, később gépjárművel jártak. A nyomot követve, ha szerencséjük volt, elfogták a külföldre távozni akarókat, ha nem, akkor sikertelen volt az akció, bár ilyen nagyon ritkán fordult elő. Egyszer, amikor szolgálatban voltam, észrevettem egy alakot éjszaka a Rétárok csatorna mellett sétálni. Felszólítottam: Állj! Fel a kezeket! Megmotoztuk a társammal, ugyanis kettesével járőröztünk. A határsértő felismert, ismertük egymást, kérte, hogy ne szóljak a központnak. Követtem a szabályt, fellőttem a jelzőrakétát és kijött a riadócsoport. Végül csak elmarasztalást kapott, mert az őrsparancsnok is ismerte, a közelben lakott. Az volt az indoka, hogy összeveszett a barátnőjével – mondta a határőr alezredes és hozzátette: előfordult olyan is, hogy Nyugatról akartak bejutni az országba, de őket is elfogták. 

– Amíg aknamező volt, nem lehetett egy méternél magasabb növényeket termeszteni az ötvenméteres határsávban, hogy ne akadályozza a látótávolságot. Később azért telepítettük a jelzőrendszer két oldalára a vadterelő kerítést, hogy az ne jelezzen be hamisan.

A külföldre szökéskor sok mindennel próbálkoztak a jelzőrendszeren való átjutáshoz. Volt, aki a drótokat összekötötte, leszigetelte, átvágta, aláásta, volt, aki létrával mászott át – emlékezett vissza Takács Imre. 

– Rajka térségében aztán 1989. április 19-én bemutató jelleggel a jelzőrendszer 800 méteres szakaszát visszabontották. Május 2-án Hegyeshalomnál nagy nyilvánosság előtt pedig megkezdődött a végleges visszabontás. A vasfüggöny, ahogy Nyugaton nevezték, 1990 novemberére végleg megszűnt. A 35 évvel ezelőtt történtek emlékére, egymás iránti tiszteletünk jeleként találkoztunk nemrégiben Körmenden. Emléklapot is készítettünk, amit sajnos már egyre kevesebben írhatunk alá – mondta a határőr alezredes. 

Az EJR visszabontásából nyert különböző anyagok darabjait meghatározott egységáron bárki megvásárolhatta.