Az Akasztóhegy önkéntes hegygazdája szívén viseli az elődök örökségének ápolását Mórichidán

– Mikor járt először az Akasztóhegyen? Mi az első élménye?

– Nagyon kicsi gyermekkoromban, hiszen mindennapi program volt akkoriban, hogy a szőlőhegyen tevékenykedtünk. Az apámnak és mindkét nagyapámnak volt szőlője, de én leginkább az anyai öregapám birtokán töltöttem az időt. A szilvafák alatt volt egy kis eper, barackfák, meggyfák, nagy szemű szőlő. Minden részét ismertük a hegynek. A belépés nem volt olyan egyszerű, szülő vagy felnőtt nélkül gyerek nem mászkálhatott a hegyen. Ott volt a hegypásztor, aki ügyelt a rendre. Nem engedte a kószálást.

– A hegy nem csak a munka és a bor miatt volt fontos. Társadalmi élet is folyt az Akasztón.

– Találkozóhely volt, kialakultak a különböző csoportok, akik együtt múlatták az időt. Az öregek kiültek a pincék elé, beszélgettek, iszogattak, nótáztak. A fiatalok egy másik présháznál jöttek össze. Főleg a vasárnapok voltak mozgalmasak, de az idősek hétköznap is tettek-vettek, és kapálás közben egy-egy pohár borra szívesen álltak meg.

– Mikor indult meg a hanyatlás, amikor már nem volt olyan érdekes a hegybeli élet?

– A téeszidőben a nap a hegyen kezdődött és ott ért véget. Aztán az iparosodással az embereknek egyre kevesebb idejük lett. Elindult az ingázás Győrbe, nem értek rá a szőlővel foglalkozni. A szőlő helyére uborka, málna került. Egyre kevesebben lettek, akik komolyan borászkodtak. Én a nagyapámtól az 1980-as évek végén vettem át a birtokot, jó tíz évig csináltam is. Évente hatszáz liter bort készítettem. Amíg a téeszben dolgoztam, még nem is volt gond. Aztán önálló gazda lettem, és már nem értem rá. Bérbe adtam, ami nem volt jó döntés. Egy sor szőlő maradt, és gyümölcsfákat ültettem. Most viszont, ha az egészségem engedi és még időt is ad a Teremtő, kezdhetek vele valamit.

– A jubileumi ünnepségen is el­hangzott, hogy egyre kevesebb az aktív szőlősgazda. Mi lesz a hegyen tíz-tizenöt-húsz év múlva?

– Most mi vagyunk a hírmondók, az igaz. Voltak, vannak lelkes tulajdonosok, akik művelik a területet és komolyan veszik a hagyományokat. Ilyen volt Kajos tanár úr, aki haláláig példás gazda volt, de említhetem a csornai Oratovszki családot és velük együtt még jó néhány birtokost. És dolgoznak fiatalok is a hegyen, akik a jövőt jelenthetik. Én azt hiszem, mindig, minden generációban lesznek majd, akik a nyomunkban járnak. Ha az önkormányzat részéről is lesz támogatás, akkor még sokáig marad élet az Akasztóhegyen.

– A jubileumi rendezvénynek na­gyon jó volt a visszhangja.

– Úgy érzem, hogy jól sikerült. Hasonló érdeklődésű, hasonló értékrendet valló emberek jöttek össze. Talán ez is ad egy lökést a hegy életének. Sokan kérdezték, mikor lesz hasonló ünnepség. Mórichidán minden évben megrendezik a hagyományos szüreti felvonulást. Nekem nagy álmom, hogy a felvonulás, úgy, mint régen, a hegyet is érintse, és itt érjen véget a vigasság.

– Azt tudom, hogy tősgyökeres mó­­richidai, és a szőlőhegyen kívül az állatok a mindenei. Gazdálkodik, juhokat tenyészt.

– Gyerekkoromban megszöktem az óvodából, hogy a lovas kocsi után mehessek. Télen a mi istállónkban tartották a téesz­lovakat, így napi szinten kapcsolatban voltam velük. Ötödikes koromban a zsebpénzemből vettem egy birkát, a szaporulat eladásából nyolcadikosként pedig egy tehenet. Győri diákként, mire indult a busz, én már megetettem, megfejtem. A Veres Péter-iskolában tanultam, de a harmadik évet Berettyóújfalun jártam ki, mert hallottam, hogy indult juhászképzés. Elvégeztem, és hazajöttem a téeszbe juhásznak, de voltak saját birkáim is. A rendszerváltáskor kárpótlásban, részarányban sikerült földet visszakapnunk, és a téesztől megvásároltam az úgynevezett Tördemic-tanyát. Azóta is itt vagyunk, kicsinyenként lépegettünk előre, sokszor a gazdaság élvezte az előnyt az életünkben. Közben születtek a gyerekek. A fiam Győrben dolgozik, őt nem sikerült megfertőznöm, úgy tűnik. Két lányom azonban talán viszi majd a gazdaságot, ők Mosonmagyaróváron tanulnak.

– Térjünk vissza a hegyhez. Többször is leírtam már, hogy Sipos Ede az Akasztóhegy önkéntes hegygazdája. Sok munkát és felelősséget is vállal ezzel.

– Mindig szívemen viseltem a szőlőhegy sorsát. Nagyon sok élmény köt oda. A hegy és a falu elválaszthatatlanok. Tudom, az értékrend változik, manapság fontos a cicoma, a menő autó, a látszat. A hegyen ezeknek nincs jelentőségük és értékük. Ott varázs van, társaság van, élmény, hagyományok és nóták. A nótákat nagyon szeretem. Az életről szólnak, lelki töltetet adnak. Bánat, öröm, minden bennük van. Régen, ha egy pincében iszogattak és nem kezdődött az énekszó, a gazda számonkérte: „Az én boromban nincsen nóta?” Ezeket az időket, tudom, nem hozhatjuk vissza, de igyekszünk valami hasonló hangulatot megőrizni az Akasztóhegyen.

Névjegy

Sipos Ede 1964-ben született, tősgyökeres mórichidai. A győri Veres Péter-iskolában kezdte tanulmányait, majd Berettyóújfalun tette le a juhászvizsgát. A helyi téeszben dolgozott előbb juhászként, majd a szarvasmarhák mellett. A rendszerváltás után önálló gazda lett, ma ő a vármegye legnagyobb birkásgazdája. Feleségével és gyermekeivel közösen viszi a gazdaságot. Aktív közösségi életet él, 2020-ban megkapta a megye önkéntesének járó díjat.