Álláspont - Görbe tükrök

A lakótelepen a szomszédokkal közösen szurkoltunk Egerszegi és Darnyi olimpiai döntőin 1992-ben, a főiskolán együtt ujjongtunk az évfolyamtársakkal Kovács Ági aranyának 2000-ben. Most a két magyar friss Nobel-díjas tőmondatnyi beszélgetésfoszlányokra sem érdemes. Nem fér az időnkbe, a bolti akcióvadászatokba, a mínuszos problémáink szüntelen ecsetelésébe.

Ha a negyedszázaddal ezelőtti és napjaink sikerei között keressük az állandót, akkor a metszet az, hogy a megmondóemberek a ’90-es években is kinyilatkoztatták, hogy két évtized múlva sehol nem leszünk az olimpiákon. Mint ahogy Karikó Katalin és Krausz Ferenc Nobel-díja kapcsán is sokaknak az jut eszébe, hogy mostantól az idők végezetéig magyar elvétve sem lép majd a tudományos élet csúcsára. Nem tudom, erre a negatív forgatókönyvre azért komoly összeget nem tennék. Annyiszor bizonyította már pici nemzetünk egy-egy tagja a történelemben, hogy olyan eredményeket képes asztalra tenni, amely tényleg csak nagyon keveseknek adatik meg, és a jutalom a díjakon, az aranyérmeken kívül egyértelműen a halhatatlanság.

A nemzetközi diadalok kapcsán tény az is, hogy egyre tátongóbb a szakadék az extra teljesítmény és az átlagos nem tudás között. A lélekszámunkhoz viszonyítva olimpiai bajnok úszók garmadájával büszkélkedünk, miközben óvatos becslések szerint másfél millió magyar nem tud úszni. Hasonló görbe tükör tekint ránk a hazai Nobel-díjasoknál. Eddig tizennyolc honfitársunk vehette át a Svéd Királyi Tudományos Akadémia kitüntetését, miközben rengetegen búcsúznak úgy iskolai tanulmányaiktól, hogy érdemi tudást nem visznek magukkal a nagybetűs életbe. Az igazi győzelem az volna, ha az olló két végpontja közeledne egymáshoz.