A Hét embere - Világbajnoki bronzérmére a legbüszkébb a rábacsanaki Pozsgai Tivadar

– Az íjászat, úgy tudom, hobbiként érkezett az életébe, hogy aztán később szenvedéllyé váljon, és ma már versenyszerűen űzi. Hogyan kezdődött? 
– Mint minden gyerek, úgy én is készítettem magamnak annak idején íjat favesszővel. Az évek során persze ez elfelejtődik, az ember mással foglalkozik. Mígnem egy barátom a kezembe nem adott egy valódi íjat. Ez huszonöt évvel ezelőtt volt. Nagyon élveztem és nagyon éreztem. Az íj nálam maradt jó darabig, gyakorolhattam vele. Kicsivel később a baráti társaságom meglepett egy valódi Grózer-íjjal. Aligha kaphattam volna nagyobb és kedvesebb ajándékot tőlük. 

– A Grózer-íjak itt készülnek a vármegyében. 
– Igen, a mesternek Feketeerdőn van a műhelye, igazi csodák kerülnek ki a keze alól, amikkel a távlövésben csodákat lehet művelni. Amivel Bugacon versenyeztem, azt is ő csinálta, ötvenfontos. 

– Merthogy az íjak „erejét” fontban mérik. 
– Igen, fonterőben mérik be őket. A versenyeken így határozzák meg a kategóriákat, hogy az esélye mindenkinek egyforma legyen. Legutóbb én éppen átestem az íjammal egy másik kategóriába, az erősbe. Ott már nincs felső határ, de sikerült az erősebb íjakat is megelőznöm. 

– Bugacon ugyan első lett, de van egy harmadik helyezése, amire még büszkébb. 
– A legbüszkébb valóban egy harmadik helyre vagyok, mert azt az íjászat őshazájában, Törökországban szereztem, világbajnokságon. A magyar válogatott keret tagjaként jutottam ki. Négyszáz versenyző között állhattam a dobogóra. Az egy csoda volt nekem, és azóta is ezt érzem, ha rágondolok. 

– Az előbb azt mondta, Törökország az őshazája a sportágnak. Azért a magyar is íjásznemzet! 
– Persze, mi is őseinktől örököltük a hagyományt. Érdekességként elmondom, hogy ők százfontos íjat használtak, és az asszonyoknak is meg kellett tanulni bánni vele. Amikor a férfiak ugyanis kalandoztak, nekik kellett megvédeniük a lakóhelyet, a gyerekeket, az értékeket. Gondoljunk bele, átszámítva egy font az fél kiló. Tehát ötven kilót húztak ki fél kézzel. Ahhoz azért kellett az erő, az izomzat. Másik érdekesség, hogy a nyílvessző egy másodperc alatt száz métert tesz meg. 

– Önnek mennyi a rekordja? 
– 435 méter, egy lengyel versenyen értem el, és nyertem is vele.

– Mennyi a világrekord? 
– Kimondott világrekord nincs, mert hol itt, hol ott jegyeznek fel egy jó lövést. A 480–500 méter körüli távolságok számítanak rekordnak. 

– Az előbb sportágnak neveztem az íjászatot. Valóban az? 
– Kőkemény sport. Igaz, a távlövés nem kapja meg azt a támogatást, ami megilletné. Mi saját pénzből képviseljük például a hazánkat a külföldi versenyeken is. Persze nem nagyon bánom, hiszen az a fontos, amit a lelkemben érzek, és hogy örömömet lelem benne. A verseny tehát kemény, egyre jobban jönnek fel a törökök. Náluk az állam komoly összegekkel támogatja az íjászokat. Ingyen használhatnak edzőtermeket, oktatókat kapnak. Volt szó egyébként nálunk is arról, hogy az iskolákban bevezetik az íjászat oktatását a testnevelés keretében. Nagyszerű ötletnek tartottam, de egyelőre nem valósult meg. 

– Ha az iskolában nem is, de azért találkozhatnak a gyerekek íjjal és íjászokkal? 
– Táborokba szívesen megyek bemutatót tartani, és különböző rendezvényekre is gyakran kapok meghívást. Volt, hogy a tanyámon tartottam nyílt napot, és aki eljött, kedvére gyakorolhatott. A gyerekek imádják egyébként, és nagyon ügyesek benne. 

– Amellett, hogy versenyzik, készít is fegyvereket, illetve kiegészítőket például a ruházathoz. Mondhatjuk, hogy népi mesterségeket tanult ki. 
– Kedvelem a bőrdíszművesmunkát és a kovácsolást is. Aminek nekiállok, azt szeretem színvonalasan elvégezni. Amikor lovakat tenyésztettem, az állatorvoslás tudományát igyekeztem elsajátítani. Kutyákat, macskákat ma is gyógyítok, és nemrégen harmincegy éves lovam életét is megmentettem. Három napig injekcióztam. 

– A családjában van, aki továbbviszi a mesterségeket? 
– Csodálatos családom van, három felnőtt lányom. Tőlük is, és feleségemtől is minden támogatást megkapok, de a vőimmel együtt ők más érdeklődésűek. A legkisebb, egyéves unokám fiú. Talán töltök még itt annyi időt, hogy majd őt megtanítom mindenre, amit én is tudok. Ha ez nem jönne össze, akkor remélem, majd a szülei átadják neki a nagyapja üzenetét.