Dorka kifaggatta a dédit – Sopronban pályázat gyűjti össze a családi legendákat

Minden család őriz izgalmas, vidám vagy éppen szomorú történeteket. Ezek összegyűjtése a célja a Macskakő Családi Legendárium pályázatnak. A soproni Horváth Dorka dédnagymamájával beszélgetett arról, mi történt vele, amikor annyi idős volt, mint most ő.

– Anyukám hívta fel a figyelmemet a pályázatra, és megtetszett az ötlet. A dédi mindig szokott mesélni, úgy gondoltam, jó riport­alany lenne – mondta a kislány a Kisalföldnek.

A nagymamánál jöttek össze, ahol a négygenerációs család egyébként is gyakran találkozik.

– Minden második vasárnap együtt ebédelünk, akkor is így volt, amikor a riportot elkészítettük. A mama és a húgom főzték az ebédet, mi beszélgettünk a dédivel, anya pedig a telefonnal videóra vette. Sok történetet mesélt már korábban is, ez alkalommal arra voltam kíváncsi, hogy ő mit csinált tizenegy éves korában, amikor éppen annyi idős volt, mint most én. Olyan történeteket mondott, amikről eddig soha nem beszélt – avat be a részletekbe a 11 éves Horváth Dorka.

A 87 éves dédnagymama, Horváth Györgyné Tilda néni korát meghazudtolóan fitt és a memóriájával sincs probléma, bár azt mondja, a régi dolgokra sokszor jobban emlékszik, mint a közelmúlt eseményeire.

– Nem lakunk együtt, én is élem a magam életét, de mindig érzem a család közelségét, és ez biztonságérzetet ad. Vasárnaponként eljön értem az unokám, és együtt ebédelünk itt, a lányoméknál. Meglepett Dorka kérése, kicsit meg is illetődtem, mert még soha nem adtam interjút. Azt mondta, nem baj, csak beszélgessünk úgy, mint szoktunk. Elmeséltem neki, hogy kópháziként gyerekkoromban mi otthon csak horvátul beszéltünk és az első két osztályban az iskolában is. Nagyon nehéz volt megszokni a magyar szót, hiába olvastuk a szöveget, nem értettük, csak bemagoltuk, amit kellett. Az első négy osztályt végeztem Kópházán, és mivel jó tanuló voltam, az anyukám beíratott Sopronban a polgáriba. Vonattal jártunk be, de háborús idők lévén gyakran kimaradtak a vonatok, ilyenkor összeálltunk a többiekkel és gyalog indultunk haza. Beszéltem neki az 1944. december 6-i nagy soproni bombázásról. Kérdezte Dorka, hogy féltem-e, mondtam, hogy nagyon féltünk mi, gyerekek is, mert láttuk a szüleink riadtságát. Borzalmas idők voltak, a tanítás is megszűnt. Tele voltak az utak menekülőkkel, egy fiatalasszonynak akkor született meg a gyereke, hozzánk került és nálunk rekedt. Elmondtam, hogy 1945 márciusában is volt egy bombázás, olyan erős, hogy Kópházán is éreztük. Annak az emléke kitörölhetetlen. Én otthon voltam a fiatalasszonnyal, az anyukám templomba ment, a bátyám valahol kint volt a földeken a lovakkal, amikor zúgtak a bombák. Rettentően féltettem őket, és nagyon megkönnyebbültem, amikor mindenki épségben hazaért – mesélt nekünk is Tilda néni, aki a nyolc osztály elvégzése után a kereskedelmibe iratkozott és ott tett érettségit. Hosszú évekig a pamutiparban dolgozott pénztárosként, onnan ment nyugdíjba 1991-ben.

A pályázatra beküldött videón is látszik, milyen nagy érdeklődéssel figyelte Dorka a korábban nem hallott háborús történeteket. Na persze, hiszen a vasárnapi ebédnél nem ilyenekről beszélgetnek az emberek. Azt mondta, egészen más így, családi élményeken keresztül megismerni a történelmet, mint tankönyvekből. Ő is beleképzelte magát a dédi helyébe, aznap éjjel ezzel a történettel álmodott. Dorka édesanyja, Viki, és a nagymamája, Zsuzsa is úgy véli, gyakrabban kellene az iskolában ilyen feladatokkal megbízni a gyerekeket, mint amit a Macskakő kiírt, mert láthatóan nagyon élvezik és sokat tanulnak belőle.

Aki kedvet kapott, október 25-ig beküldheti riportját a [email protected] e-mail-címre. Lehet szöveggel, hang- és kép­anyaggal is pályázni!