Virág Zsolt: "kereken 10 éve pusztultam meg Makón"

A szomorú nap tízéves évfordulóján, március 25-én ezt írta ki Virág Zsolt egykori tornásztehetség a Facebook-oldalára: "Ma kereken 10 éve pusztultam meg Makón, azóta is 4 keréken élek, de kit izgat, az élet szép!" Hogy lehet szép ez az élet? – ezt akartam megtudni tőle, s ő elmondta. 

– Az a jó szó arra, ami tíz éve önnel történt, hogy "megpusztult" a makói diákolimpián elhibázott szaltó után? 

 – Nem, lazán akartam inkább fogalmazni, hogy átjöjjön, amit érzek és gondolok: annak ellenére, ami 17 éves koromban velem történt, igenis van életem, nem "pusztultam meg". 

 – Egy ilyen évfordulóra készül lélekben az ember? 

 – Egy hónappal ezelőtt már bennem volt ez, ugyanis akkor van a születésnapom, s mindig úgy emlegettük a balesetet, hogy alig a születésnapom után történt. Készülni nem készültem rá, itt volt és kész. 

 – A balesetről videofelvétel is készült, mikor volt képes először végignézni a gyakorlatát? 

– Már a kórházban láttam. 

 – És mit érzett közben? 

– Olyat nem, amit gondol, hogy mi lett volna, ha... Ez a része utólag soha nem foglalkoztatott. Nagy valószínűséggel én hibáztam akkor, magamban elkönyveltem, hogy ennek ez lett az ára, amit meg kell fizetnem. 

 – Mikor tudta meg, hogy az állapota végleges lesz?

– Ott, a talajon fekve, amikor a kezemet sem tudtam megmozdítani, tudtam, hogy nagy baj van. Sokkos állapotban voltam, de a legfontosabb szavakat felfogtam: eltört a nyakam. 

– De csak reménykedik az ember. 

– Persze, s én is reménykedtem. A szegedi műtét után hoztak Győrbe, a második operáció már itt volt. Az éjszaka folyamán hallottam meg, hogy anyukámnak az orvos elmondja, valószínűleg ez lesz a végleges állapot, mert teljes szakadás van a gerincvelőben. Nem nekem mondta, de hallottam. 

Kihozni a maximumot

– Még gyerek volt, tizenhét éves. Ezt egyedül dolgozta fel, vagy rögtön megbeszélte az anyukájával? 

– Nem, nem mondtam el senkinek, mit hallottam. Magamban emésztettem meg. Előjött persze később a kérdés, elmondták az orvosok is, de én addigra már tisztáztam magamban. 

 – Ezt olyan higgadtsággal mondja, mintha egy bokaficamról számolna be. Nem dühöngött, nem kérte számon a sorstól, hogy miért történhetett ez meg éppen önnel? 

 – Az állapotomból adódóan sem tudtam különösebben dühöngeni. De egyébként sem vagyok ilyen típus. Rögtön azt gondoltam, hogy ez van, ebből kell kihoznom a maximumot. Egy percig sem mondom, hogy ez nem volt nagy törés az életemben. Akkor kezdődött volna csak el a fiatal felnőtt életem. Egy célom maradt: a kerekesszékből kihozni, amit csak lehet. 

 – Kipróbáltak több alternatív kezelést, ami nekem azt súgja, hogy valahol mégis remélte a csodát, ugye?

 – Igen, voltam Kijevben is, többször műtöttek. A remény hal meg utoljára, s én most is reménykedem. De felfogtam, hogy tíz, tizenöt, húsz év múlva juthat el odáig a tudomány, hogy esetleg rajtam is segíthet. Addig el kell fogadni ezt az állapotot.

Fotó: H. Baranyai Edina

Amit csak hunyorogva néz

– Mennyire kapaszkodhatott a sorstársaiba? Vagy inkább a régi életéből hozott, egészséges emberek támaszában bízott? 

– Őszintén megmondom, hogy azokkal a sorstársakkal nem tudtam mit kezdeni, akik csak panaszkodtak; őket inkább kerültem. A mai napig vannak olyan barátaim, akik hasonló cipőben járnak, mint én. De ők ugyanúgy gondolkodnak, mint én, nem az önostorozást választották. A régi baráti köröm is megmaradt, s én nem is akartam magamat kiírni abból. 

 – Hányan forgácsolódtak le belőle a baleset után? 

– Nem sokan, majd mindenki megmaradt: tíz-tizenketten is vagyunk, ha mindenki el tud jönni egy találkozóra.

– S a tornászvilág elfelejtette? 

– Ezt sem mondanám. Sok helyre hívtak, nyilván nézőnek. Mindenhová nem tudok elmenni, de erről nem ők tehetnek. 

 – Itt volt a nyári olimpia, s itt lesz Győrben az ifjúsági olimpiai fesztivál is. A tornaversenyeket nézi? 

 – Én mindent nézek. 

 – Semmi rossz érzés nincs ilyenkor önben? 

– Nincs, kivéve talán akkor, amikor azt az elemet csinálják a felnőttek; az ifiknél ugyanis betiltották. Amikor ezt ugorják, kicsit hunyorgatok, ez igaz. 

 – Ha egyszer családot alapítana, s gyermeke is születne, őt odaengedné a tornacsarnokba?

 – Ha egyszer valaha az életemben lesz családom, s a gyerekem ezt akarná, azt mondanám, tegye, amit szeretne. 

 – Szeretne családot? 

– A jelenlegi életkörülményeim között ez nagyon nehéz lenne. Néha szeretném, igen, hogy legyen barátnőm. De nem tudnék egy egészséges emberrel normálisan együtt lenni. Olyan ugyanis most nincs, hogy találkozzunk valahol. Mert nem tudok elmenni. Egy megoldás marad, ha ő jön ide. Azt nagyon nem szeretném, hogy egy lány tologasson engem. 

 – A balesete óta volt szerelmes az életében? 

– Nem. A barátaimmal el szoktam járni szórakozni, de egy ilyen szituációhoz kettesben szeretne lenni az ember. Nem egyszerű... 

– Továbbra is csodálom a higgadtságát és a bölcsességét. 

– Hiába harcolnék a sorsom ellen, ebbe legfeljebb beleőrülnék. 

 – Sírni azért tud? 

– Nem volt jellemző rám, inkább anyu szokott elérzékenyülni; ő tette fel azokat a kérdéseket, amelyeket korábban ön is mondott, hogy miért kellett ennek épp velem, s így megtörténnie. Most viszont, hogy idősödöm – már huszonhét éves vagyok –, egy-egy filmen én is el tudok érzékenyülni. 

– De saját magán nem? 

 – Magamon nem. Egyszer történt meg: 2009-ben a barátokkal voltunk egy úszómedencés nyaralóban. Néztem őket, ahogy ugrálnak be a vízbe. Akkor kijött belőlem. Többet nem.

Az álomban soha nincs szék

– Nézem a szobáját, s olyan, mintha a múlt sikereivel, az érmeivel körbebástyázta volna magát. A feje fölött, az ágya mellett ott lógnak az érmek. Ez tudatos, vagy csak én látok bele többet annál, ami? 

– Az életem része volt, kint van, de nem nyomatékkal. 

 – Anyukája is írt egy emlékezést az évforduló kapcsán, abban úgy fogalmazott, "táncolnak az esőben". Mindig tudnak táncolni? 

 – Igyekszünk, mert úgy könnyebb. Anyuval mindig számíthattunk egymásra. 

 – Ha csak egyet kívánhatna az élettől, mi lenne az? 

– Hogy legyek újra egészséges.

 – S hová vezetne az első útja?

– Ez jó kérdés, magamnak is sokszor feltettem. Lehet, hogy elmennék egy hosszabb útra, ahol kigyalogolhatom a testemet. Önfeledten. 

 – Ez hiányzik a legjobban? 

– Igen. S az, hogy az önállóságomat elveszítettem. 

 – Álmában tud járni? 

– Igen. Minden kerekesszékes jár álmában. A szék senki álmában nem szerepel. Nekem is legfeljebb úgy, hogy abból egyszer csak kiszálltam. 

 – Azt reális lehetőségnek tartja, hogy újabb tíz év múlva az orvos-, illetve bármilyen más tudomány eljut odáig, hogy erre a betegségre olyan megoldást talál, amivel tényleg járni tud majd? 

 – Én reménykedem benne. De negyvenéves koromig látom értelmét. Mondtam anyunak, hogy tőlem a fejemet is levehetik, s rátehetik egy robottestre. Élnék én úgy, nagyon szívesen. 

 – De akkor nem lenne szíve. 

 – Azt is valahogy átraknák, mert a szív, az kell.  

Cikkünket a hetente szombaton megjelenő K2 magazinban találják.