Gondolatok a Püspökerdő megmentéséről

Az első gondolat az örömé – az öröme, mely nagy és rég volt ekkora helyben, talán utoljára nyolcvankilencben, mikor sikerült elérni, hogy a Széchenyi téren ne parkolhassanak autók. Több mint harmincöt hektár erdő menekült meg. A felméréseken alapuló becslések alapján közel ötvenezer fiatalabb vagy idősebb fa – tölgyek, fűzek, nyarak – és az a sok-sok védett és nem védett faj, akiknek az erdő élőhelyül szolgál. Akik, ha emberek lennének, most mindannyian velünk örülnének és köszönetet mondanának.   

A második gondolat a köszöneté – köszönet illeti azt a sok-sok önzetlen segítséget, mellyel közösségek és egyének segítették a kampány sikerét. A köszönet nevek kiemelése nélkül mindenkié, aki az ügy mögé állt és hangos vagy halkabb szavakkal, gondolatokkal segítette az erdő megmentésének reményét.  

A harmadik gondolat a reményé – a kampányban többször jelentek meg pesszimista gondolatok, hogy persze foglalkozni kell a Püspökerdő ügyével, de a helyzet reménytelen, már minden rég eldőlt és az erdőt úgyis kiirtják a szakmai érvek és a mögé felsorakozók tiltakozása ellenére. A siker megmutatta, van remény, különösen, ha az ügy mögött ott a közösség is.

A negyedik gondolat a közösségé – az elmúlt évek tapasztalatai rámutatnak arra, hogy mára egy-egy kampány sikeréhez kevesek a megalapozott szakmai érvek, a siker nélkülözhetetlen részévé vált a közösség, azaz a látható és széleskörű társadalmi támogatottság. Persze ehhez elengedhetetlen, hogy a nyilvánosság segítségével lehetőség legyen az információk megismeréséhez.

Az ötödik gondolat a nyilvánosságé – mindenekelőtt köszönet a Kisalföldnek és az Oxygen Hírügynökségnek, akik többször és pártatlanul tájékozattak, tudósítottak a tervezett erdőirtásról. A közösségi média, a fészbúkon kialakított közösségi oldal és csoport pedig nemzetközi és országos kampányok után helyben is bizonyított, egy-egy hírt, szempontot ezen keresztül sikerült többször tízezrekkel megismertetni, ami kétségtelenül hozzájárult a Püspökerdő megóváshoz még akkor is, ha a sikerben vannak meg nem válaszolt kérdések.      

A hatodik gondolat a kérdéseké – a kérdéseké, melyek valószínűleg nyilvánosan soha nem kerülnek megválaszolásra. A korábbi információnk szerint a kajak-kenu pálya püspökerdei terve nem csak a társadalmi elutasítottság miatt ingott meg, hanem amiatt is, hogy Győr egyik fő ivóvízkútját be kellett volna zárni és áthelyezni, melynek milliárdos költségeivel előzetesen nem számoltak. Az autokratikusan irányított városnak pedig egy jóval kényelmesebb menekülő útvonalat jelentett a társadalmi tiltakozás, mintha azt kellett volna bejelenteni, hogy műszakilag nem volt megfelelően előkészítve a fejlesztés.

A hetedik gondolat az autokratizmusé – Borkai Zsolt polgármester egyes szám első személyben jelentette be, hogy döntött a tervezett kajak-kenu pálya tervének elvetéséről. Egyéni döntést hozott és nem először tett így. Ez így nincs jól, még akkor sem, ha nyilván a döntés mögött most tényleg ott a társadalmon nagyobb része. Sokkal jobb lenne, ha a döntések mind a szavak szintjén, mint a valóságban a közösségé lenne. A helyi egyeduralom sajnos egyre többeket a félelembe zsákutcájába terel.

A nyolcadik gondolat a félelemé – nagyon sokan mondták el a kampány során azt, hogy mennyire egyetértenek és mennyire támogatnának, de… De értsük meg, hogy a munkahelyük, az egzisztenciájuk, a családjuk és ne haragudjunk meg, de ezért nyilvánosan mégse. Nincs ez így rendjén, a félelemből nem vállalt gondolatok sajnos oda vezetnek, hogy a városháza tornyából minden rendben lévőnek tűnhet, pedig nem csak most és nem csak itt a Püspökerdőnél nem voltak rendben a tervek, hanem több korábbi és vélhetően több jövőbeni fejlesztésnél is hasonló helyzet van, volt és lesz.    

Győr, 2015. szeptember 7.

Lajtmann Csaba