Urald!

Az emberéletben számtalan olyan helyzet áll elő, amire nincs forgatókönyvünk. Tudták, hogy a legtöbb válás a gyermek születését követő pár évben történik? Mert nem vagyunk felkészülve arra, amit igazából jelent. De a hitelünket sem úgy gondoljuk át, hogy elválhatunk, vagy lebénulhatunk egy balesetben. Az életünk tervezésénél csak a legáltalánosabb dolgokban gondolkodunk, kerülve a szélsőségeket, vagy amiket nem tartunk valószínűnek. Pedig mindenki életében vannak meglepetések, törések és váratlanok.

Bármennyire hihetetlen, az intézményeink is emberekből állnak. Mégis mintha azt várnánk, hogy minden egyes eshetőségre álljon készen a rend összes őre, az önkormányzatok, az állam, vagy akár az államok szövetsége: „Jöjjön a világ és oldja meg!” Elég csak egy eső, hogy „Bűnös mindenki!”-t kiáltsunk. Nem mondom, hogy nem lehet elégtelen a vízelvezetés, de bárki ragadhat ásót. És ha a nagyobb képet nézzük, hogy miért lehetnek az időjárási anomáliák, villám­árvizek, a zágrábihoz hasonló viharok, akkor pedig a felelősség kollektív.

A környezetünk védelmével úgy vagyunk, mint azok a kölykök, akik csínyből áramot vezetnek egy tócsába. Ha valakit megráz, akkor úgy sajnálkozunk, mintha nem lenne benne részünk, mintha a következmény független lenne a tetteinktől. Kényelmes tagadás.

És vádoljuk a szomszédot, aki feltöltötte földdel a telkét, hogy azóta folyik hozzánk, vagy valamilyen felettes szervet, akinek szerintünk dolga lenne parancsolni a víznek akkor is, ha fél nap leforgása alatt 40–50 milliméter érkezik. Jobb azt tudni, hogy az egyetlen tényező, aki felett hatalmunk van – akin uralkodhatunk és akit számon­kérhetünk –, az saját magunk. És aki nem tud magán uralkodni, hogy tudna a teremtett világon?