Tértivevény

Jegyezd meg, gyerek: a postás a körzeti orvos után a második legfontosabb az emberek életében. Ezt Kárász Pista bácsi, a nagyposta egyik legidősebb és legrutinosabb kézbesítője mondta nekem, amikor a táviratkihordó-pozícióban töltött nyári diákmunkámat meg kellett szakítanom, hogy egy hétre átvegyem a jóval felelősségteljesebb körzeti kézbesítői munkát egy váratlan betegség miatt. Azért esett rám a választás, mert én a táviratokat is lelkesen hordtam, miközben több kollégám előzetes – területi és tartalmi – cenzúrát tartott, és azokat a sürgönyöket részesítették előnyben, amelyiknél némi borravaló is várható volt. A többi meg odaért, amikor odaért.

Pista bácsinak igaza volt. Hamar rájöttem, hogy a munka fele része csak maga a kézbesítés, a többi a „sallang”, azaz a beszélgetés, jó esetben viccelődés, rosszabb esetben a különféle panaszok meghallgatása, a borzasztó pancsolt szeszes italok és kőkemény sütemények sértődés nélküli visszautasítása.

Különösen az idősebbek látták a postásban a bizalmi embert, olyannyira, hogy már egy hét után tudtam, kihez vigyek csavarhúzót, vagy milyen cigarettát szív a harmadikon a féllábú öregúr, aki nem tud lemenni a trafikba a lépcsőn.

Az e-mailek világában, amikor már csak csekkek és felszólítások érkeznek levélben – tértivevény, a legszebb magyar szó –, és a dísztávirat is kihalt formula, gondolhatnánk, hogy postára és postásra sincs szükség. De az a tény, hogy a kistelepülések harcolnak a postájukért, nem ezt jelzi. Én pedig tapasztalatból azt is tudom, miért.