Ki csinál szódát?

A címben idézett mondat nemcsak egy régi Bikini-sláger címe, hanem valószínűleg minden családban elhangzott hetente többször a ’70-es, ’80-as, ’90-es években. Akkor minden háztartás konyhájában fő helyen állt a szódásüveg, a bevásárlás fontos része volt a szifonpatron. A tehetősebbeknek már volt kétliteres is, aki pedig már járt Csehszlovákiában, egészen biztos, hogy hozott haza egy gömbölyű, vékony acélhálóval körbefont, dizájnosabb darabot. De bármelyik is volt, az biztos mindig üres volt, és jött a mondat: ki csinál szódát? Serdülő suhancként ez legtöbbször rám maradt a családban, és egy merő stressz volt, hogy a kétliteres palackba bele tudom-e csavarni úgy a második patront, hogy az ne a levegőbe menjen, ráfagyasztva az ujjamat a fémre, hanem a palackba. Többek közt azért is szerettem a nagyszülőknél nyaralni, mert ott nem volt szifon, volt viszont a faluban szódás, aki hetente kétszer kocsijával körbejárva kicserélte a faládában álló vastag üvegeket. 

Most újra reneszánszát éli majd a szódásmesterség és az otthon gyártott szénsavas ital. Utóbbiból eddig is olcsóbban kijött egy liter, mint a palackozott ásványvizekből, de ezt most 50 forinttal még megdobja a betétdíj. Ráadásul nem is kell a patronnal bíbelődni, ma már nagy CO2-tartályok illeszkednek a SodaStream készülékekhez, amelyekből 50–60 palack frissítő ital is készülhet. 

Én magam támogatom – minden hiányossága és gyerekbetegsége ellenére – a visszaváltós műanyagokat, főként, hogy az első adatok szerint naponta 6 millió(!) palackot váltunk vissza az országban. És még mennyit nem! Ezek nagy része eddig a kukában végezte, szennyezve mindent, amit csak lehetett. 

Kíváncsian várom, a környezetünk érdekében mi lesz a következő lépés vissza, a fiatalkorom felé...