Elmaradt

Kevesen tudják, hogy Győrben utcát neveztek el Gulyás Istvánról, azt meg talán még kevesebben, hogy a párizsi Roland Garros Stadion központi részén emléktábla hirdeti az egykori kiváló magyar játékos különleges sportszerűségét. A valaha élt egyik legjobb magyar férfi teniszező 1966-ban játszhatott döntőt a párizsi salakon, sőt, a Muskétások Trófeáját is magasba emelhette volna – játék nélkül. Történt ugyanis, hogy ellenfele, az ausztrál Roche az elődöntőben megsérült, s képtelen volt kiállni a vasárnapi Grand Slam-fináléra. Már a hatvanas évek közepén is kisebb döbbenetet váltott ki – pedig hol voltunk még akkor korunk kíméletlen profi sportvilágától –, hogy a magyar játékos nem volt hajlandó meccs nélkül „nyerni”, s kérésére a tornaszervezők, bírók és nézők négy napot(!) vártak a döntőre. Ennyi idő volt szükséges ugyanis ahhoz, hogy Roche sérült lába rendbe jöjjön. Filmekbe illő, keserédes történet, hogy az egyedüli Grand Slam-döntőjét ilyen előzmények után simán vesztette el Gulyás István az ausztrál ellen, ám ahogy élete végéig nyilatkozta, ő így érezte tisztességesnek, másképp nem tudott volna a tükörbe nézni. Nos, mindez csak azért jutott eszembe, mert hiába várták Mezőörsre a Paks csapatát hétvégén, előbb az esőfelhők, aztán az MLSZ illetékesei elmosták a fociünnepet. Érthetetlennek tartom, hogy ha a Paks gárdája – amely évek óta magyar játékosokra építő stratégiájával szerte az országban népszerű – hajlandó lett volna október elején is lejátszani a Mezőörs elleni Magyar Kupa-találkozóját, akkor a szövetség munkatársai minek piszkáltak ebbe bele? Az nem kérdés, hogy melyik csapat jutott volna a következő fordulóba, ám az sem, hogy parányi rugalmassággal több száz – akár ezer – nézővel fociünnepet rendeztek volna a Győr-közeli faluban. Ez marad(t) el, most már végérvényesen.