Zene, felolvasás, ének és elismerés - A fehérbot napját ünnepelték Győrben

 Az ünnepi alkalmon, Dömötör Attila a régiós egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket, a győri önkormányzat és a három győri Lions klub képviselőit, és megkülönböztetett tisztelettel a résztvevő vakvezető kutyákat.

Torna, autóvezetés tanpályán, Győrköc fesztivál csak pár morzsa azok közül, amit a térség vak- és gyengénlátó közösségének tagjai részt vettek. Hála egy frissen megnyert kétmillió forintos pályázatnak, idén a Győr környéki látássérülteknek télre sem kell abbahagynia a közösség szervezést. Dömötör Attila elmondta, ez a nap az alkalom arra, hogy a látássérültek felhívják magukra a figyelmet, elmondják milyen segítségre van szükségük, és megmutassák: ugyanolyan tagjai a társadalomnak, mint mindenki más. – Mind a látóknak, mint a látássérülteknek nyitni kell egymás felé, mert közösen tudunk olyan útra kelni, amin nincs különbség az emberek között.

Pergel Elza alpolgármester köszöntőjében felidézte, hogy a fehér bot egy francia hercegnőtől származik, aki Párizs utcáit járva észrevette, hogy vannak, akik bizonytalanul közlekednek. – Ő találta ki, azt hogy valahogy jelezzék azt, akinek nagyobb figyelmet kell kapnia a tömegben. A fehérbot nem bélyeg, hanem figyelem felhívás azok számára, akik őrült módra tudnak közlekedni, hogy figyeljenek az embertársaikra.

Dömötör Attila megragadta az alkalmat arra, hogy egy kicsit edukálja a közönséget arról, hogy is lehet a vak és gyengénlátó emberek felé fordulni, nekik segíteni. Először is kitért arra, nem kell félni a nyelvnek azokat a fordulatait használni, mint a „nézze”, vagy „beláthatja”, nem tabu a nyelv sok látással kapcsolatos kifejezése és szófordulata, azonban tapintatlan tud lenni, ha valaki úgy kíváncsiskodik a vak élet részleteiről, hogy még nincs olyan bizalmi kapcsolatban az illetővel. A legnagyobb otrombaság a nem látó jelenlétében róla lesajnálólag beszélni. – Hogyan segítsünk a vak embernek? Ne habozzunk az utcán megkérdezni, hogy segíthetünk-e és hogyan! Hagyja, hogy a vak karoljon magába, és ha vezeti, ne bánja, hogy egy lépéssel követi önt. Van azonban aki nem szívesen fogad el segítséget, ezt el kell fogadni. Távirányítással, odakiabálással, hogy jobbra, balra, lépcső, csak megzavarjuk a figyelmét, esetleg összezavarjuk a tájékozódásban.

Járdák és lépcsők esetében is fontos, hogy csak az ő beleegyezésükkel segítsünk. Ha vezetjük, a járdaszegélynél mindig lassítsunk, és a le-fellépésnél szóljunk, az irányt is jelezve. Korláttal kiegészített lépcsőnél mindig tegyük a vak kezét a lépcsőre és szóljunk az utolsó foknál.– A vak nem kiskorú. Van, hogy helyette a kísérőhöz fordulnak a vakot érintő kérdésekkel. Beszélgetéskor fontos, hogy felé figyeljünk, mert a beszéd irányát érzékeli a vak ember is. Ha a figyelmét szeretnénk felkelteni ne féljünk a nevén szólítani, vagy ha nem tudjuk, érintsük meg a vállát.

Sokszor van az az érzésem, hogy a vak emberektől félnek, de örülök, hogy az emberek nyitottak és próbálnak nekünk segíteni, így a kapcsolat egyre szorosabb lehet. Fontos a szemléletformálás, különösen közintézményekben, bankokban, boltokban, ahol napi szinten járnak vak emberek. – zárta szavait Dömötör Attila.

Széles Zoltán operett énekes műsorral örvendeztette meg a közönséget, Kisfaludi Ildikó pedig braille felolvasással tolmácsolta egy szintén látássérült költőnő versét. Végül tangóharmónikával és gitárral énekeltették meg a résztvevőket Birkásné Sej Edit és Gerendai László.

Dömtör Attila az egyesület nevében minden évben elismerő oklevéllel köszöni meg azok munkáját, akik sokat tettek a nem látók ügyéért. Idén először azonban plakettel fejezte ki a szervezet a jó ügyért végzett munka iránti hálát. Az új hagyomány elindításaként a vármegyei szervezet a kistérségi vezetőket jutalmazta: A soproni csoporttól Kolhauser Ildikót, Lenzsér Jánosné Katalint a győri csapat vezetőjét, és  Dr. Lengyel Júliát a mosonmagyaróvári térségből.