Magyar történész akart lenni, a románok baltával fejezték le

Vasváriról két érdekes kortárs véleményt ismerünk. Az egyik Zichy grófé, a kamarilla ügynökéé, aki szerint „Vasvári a legveszélyesebb izgató”, a másik Széchenyi Istváné – írja a Magyar Nemzet.

Vasvári március 19-én az országgyűlés színhelyén, Pozsonyban tartózkodott, mint Pest város küldöttségének ifjú s népszerű tagja. A sétatéren találkozott Széchenyi Istvánnal, akit így köszöntött: Bon jour citoyen Széchenyi. A „lepolgározott” Széchenyi így válaszolt: Bon jour sansculotte Vasvári! – szóval lényegében „lenépiforradalmározta” Vasvárit. Aznap este a legnagyobb magyar ezt jegyezte fel a naplójába: „Vasvári… quel charmant garçon…” – „Vasvári…. Mily elbűvölő fickó”.

No de ki is Vasvári Pál, és hogyhogy eddig nem volt szobra Budapesten?

Vasvári Pál (1826–1849) történész, filozófus, forradalmár – nagyjából ennyit tudunk róla. Pedig Vasvári Pál (eredeti nevén Fejér Pál, a hasonló nevű tiszabűdi görög katolikus pap és Méhey Erzsébet gyermeke) az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szíve-lelke, a „márciusi ifjak” egyik vezéralakja volt.

Landerer nyomdájában Petőfinek segített amikor kinyomtatták a Nemzeti dalt, a Múzeumnál szónokolt, aztán a Várba ment, hogy kiszabadítsák Táncsicsot – a kortársak körében nyilván másképpen élt az emléke, ám talán azért nincs Petőfihez hasonló kultusza, mert

a költővel ellentétben nem hagyott hátra egy teljes, befejezett életművet, no meg pár évvel fiatalabban, 23 évesen halt meg.

A Vasvári Pál Polgári Egyesület a hét végén szobrot állított Vasvárinak a Nemzeti Múzeum kertjében.

Ha a fővárosban eddig nem is, de vidéken ápolták az emlékét: Székesfehérváron egy fából faragott mellszobor (2004), Szegeden az egyetem előcsarnokában (1960), Nyírvasvárott (1976) és Érköbölkúton szintén egy mellszobor, Tiszavasváriban pedig egy egész alakos szobor (2000) őrzi az emlékét (az emléktáblákon kívül).

Ha bárkiről írunk, talán érdemes egy anekdotával kezdeni. Petőfi Sándor az egyik levelében a március tizenötödike előtti napokról számol be, s ebben megemlít egy érdekes jelenetet is:

„Hazamenvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek. Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna. – Jó jel! – kiáltánk föl egyhangulag.”

Noha Vasvári történésznek készült, Zrinyi Miklósról írt tanulmányt és már belefogott a negyvenkötetesre tervezett Történeti névtár előzetes munkálataiba, 1848 februárjában pedig Irányeszmék című esszéje is nyomdába került, ám tudományos pályáját félbeszakították a forradalmi események: titkár volt Kossuth pénzügyminisztériumában, majd futár, országjáró katonatoborzó.

Szerepe a szabadságharcban

Az őszi népfelkelés idején fegyvert fogott, éjszakánként hadtudományi műveket tanulmányozott, honvéd hadnagy lett, részt vett a hadsereg szervezésében; 1849 tavaszán őrnagyként, a Rákóczi szabadcsapat parancsnokaként tevékenykedett.

Amikor a horvát–magyar konfliktus Jellasics támadásával forrpontra jutott, a lánglelkű férfi az elsők között követelte a nemzeti honvédsereg megszervezését, majd Kossuth jóváhagyásával Somogyba indult, hogy a népfelkelőket segítse a horvát határőrök elleni küzdelemben. Vasvári Roth és Jellasics előretörése folytán végül csak Fehérvárig jutott, így részt vehetett a győztes pákozdi csatában, majd önállóan szervezett szabadcsapatával a Bécs felé nyomuló honvédseregek után indult – olvashatjuk Tarján M. Tamás egyik írásában.

Vasvári Pál neve már ekkor szerepelt a halálraítéltek listáján, ezért a kormánnyal együtt Debrecenbe menekült, de harci vágya nem szűnt meg, csak még jobban felkorbácsolódott: Nagyvárad és Nagyszalonta környékén fogott toborzásba, majd

a II. Rákóczi Ferencről elnevezett szabadcsapatával a Bem hátában fellázadó románok ellen küzdött, miközben vallásos-forradalmi hevületében „keresztes háborút” akart szervezni az intervenciós orosz erők ellen.

Vasvári gyakran tudósított a harctéri eseményekről, és 1849 nyarán már vissza szeretett volna térni történészi hivatásához, ám sorsa tragikusra fordult:

1849 júliusában Vasvári Pált és önkénteseit a Gyalui-havasokban táborozó román felkelők ellen küldték, akik Havasnagyfalu – más néven Marisel – közelében, a Funtinel nevű fennsíkon kelepcét állítottak. A magyarok besétáltak a csapdába, és a július 13-án vívott ütközetben 400 honvéddal együtt a szabadcsapat vezére is életét vesztette.

Halála pontos körülményeiről érdemes idézni Péntek László írását:

„Gyilkos és kegyetlen közelharc bontakozott ki, a veszteség pedig óriási volt mindkét fél részéről. Az összekeveredett tömeg nehezen evickélt ki a hegyszorosból a Meleg-Szamos jobb partjától 300 lépésre lévő kis tisztáshoz, ahol a fordulásnál az egyik magyar ágyú felborult. Az ágyú és a csapatzászló védelmére Vasvári minden erőt ide összpontosított. Még nem ért az ágyúhoz, amikor találat érte, de még nyeregben tudott maradni, pár lépésre az ágyútól lovát is kilőtték alóla. Pivány még egy emberfeletti kísérletet tett az ágyú mellett térdelő és a zászlórúdba kapaszkodó Vasvári megmentésére, akinek feje mellére hanyatlott, zubbonya az oldalán csupa vér volt. Délután 5 óra körül járt az idő.

Vasvári még élt, amikor az egyik móc, a topánfalvi Todea Gavril föléje hajolt, vizsgálta, életben van-e még? A haldokló minden erejét összeszedte, még érthetően ezt kérte: „Vigyetek Iancuhoz! Vigyetek Iancuhoz!”. A móc elvigyorodott, és a lándzsájával átütötte Vasvári szívét. Szép kék szeme lassan elhomályosodott, a száján kicsorduló vért, amely végigpatakzott szőke haján, elnyelte a dús havasi legelő.”

Vasvári holtteste – Petőfi Sándor földi maradványaihoz hasonlóan – utóbb soha nem került elő.

Borítókép: A főváros első Vasvári Pál szobra a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében