Palotai Károly győri olimpiai bajnok labdarúgóra, a világ egyik legjobb játékvezetőjére emlékezünk + videó

• Palotai Károly játékosként nagyszerű pályát futott be, csapatkapitánya volt az 1964-es olimpián aranyérmet szerzett magyar válogatottnak, a Győri ETO-val magyar bajnoki címet, kupákat nyert, 1965-ben a BEK elődöntőjében szerepelt. 
• Játékvezetőként még fényesebb karriert futott be: hosszú éveken át a világ legjobbjai között tartották számon, több olimpián, világ- és Európa-bajnokságon működött sikerrel.  Számos európai kupadöntőt vezetett. 
• Sportdiplomataként is nagyot alkotott: óriási érdemei voltak abban, hogy Puhl Sándor 1994-ben világbajnoki döntőt vezethetett. 

Palotai, az első magyar sztárbíró címmel könyv jelent meg annak idején róla. Ennek köszöntőjében Lennart Johansson, az Európai Labdarúgó Szövetség akkori elnöke többek között a következőket írta:  „A nagy európai labdarúgás nevében szeretném a legforróbb köszönetemet és gratulációmat kifejezni Palotai Károlynak, aki része az európai labdarúgás utóbbi 40 esztendős történetének.” 

Az említett könyv egyik részletével emlékezünk rá.

Palotai Károly utazott már annyit repülővel nagy távolságokra, hogy semmi oka nem volt az izgalomra, amikor megkapta a küldést: irány Argentína! Mindez 1974-ben történt és Buenos Airesben az Independiente–Atlético Madrid Világkupa-döntő volt a cél. Akkoriban a BEK, illetve a dél-amerikai Libertadores-kupa győztese oda-visszavágón döntötte el a Világkupa sorsát. Abban az esztendőben a BEK-győztes Bayern München terminusnehézségek miatt nem vállalta a részvételt, helyette az ezüstérmes spanyol csapat ugrott be.
– Igaz, hogy utaztam már eleget, egy kicsit mégis hevesebben dobogott a szívem, amikor egyedül el kellett indulnom Buenos Airesbe. Azért az mégsem olyan, mintha Európában az egyik városba elugrana az ember. Mindent magamnak kellett intéznem, két kollégám, az olasz Lattanzi és a holland Corver más irányból közelítette meg az argentin fővárost. Amikor megérkeztünk, még nem tudtuk, melyikőnk vezeti a mérkőzést és kik lesznek a partjelzők. Három kis golyóba tették bele a nevünket és az egyik szövetségi vezető a helyszínen húzta ki a nyertest. Lattanzi nagyon szerette volna, ha rá esik a választás, én pedig azért izgultam, nehogy én legyek. Végül Corvernek kedvezett a szerencse. 

A várakozással ellentétben a mérkőzés sportszerű játékot hozott és végig családias hangulatban telt annak ellenére, hogy 95 ezren foglaltak helyet a lelátókon. Igazi futballünnep, amelyen nagyszülők és gyerekek egyaránt nyugodtan szurkolhattak. Az Independiente végeredményben Balbuena góljával 1–0-ra győzött, ám a visszavágón az Atletico nyert 2–0-ra és azzal elhódította a kupát.
– Akkoriban még más viszonyban voltak a csapatok és a játékvezetők. A Madridtól egy csodálatosan szép, gyöngyökkel kirakott keresztet kaptunk emlékbe. Ha ránézek, ma is jó szívvel gondolok rájuk. Azóta persze sok tekintetben változott a világ. Szigorúbb előírások vonatkoznak a klubokra és a játékvezetőkre is. Jó példa erre, amikor nemrégiben a Hertha egyik meccsén voltam ellenőr, minden szabályt betartottak, még egy zászlót sem kaptunk, pedig apróságoknak is örülne az ember. Jó érzés ellenőrként találkozni olyan klasszisokkal, akiknek egykoron még vezettem és nem felejtettek el. 
Argentínába másodszor az 1978-as világbajnokság alkalmával jutott el. 

Már az utazás is tartogatott érdekességet, a Rosario felé tartó különgépen ugyanis Linemayr osztrák partjelző fényképezőgépéből kifogyott a film. Ezt észrevette a repülőgép pilótája, aki intett: nem számít, csinál egy-két kört a város felett, addig cseréljen filmet. És valóban ott köröztek Rosario felett, így azt is megörökíthette a fotózó bíró.
– Ami várt ránk Rosarióban, arra legmerészebb álmunkban sem gondoltunk. A szállodánkban és az előtte lévő téren akkora zajt csaptak dobokkal, trombitákkal a szurkolók, hogy az ágyban be kellett fogni a fülünket. Nem jöhetett álom a szemünkre, csak hajnalban tudtunk elaludni. 
Izgatottan készülődtek a mérkőzés előtti órákban, tisztában voltak vele, nem akármilyen összecsapás részesei lesznek.
Június 18-án Palotai Károly vezetésével a rosariói stadion játékoskijárójában felsorakoztak a kezdőcsapatok. Fülsiketítő hangorkánban futottak ki a pályára, az eget eltakarta a nézőtérről a játéktérre szórt fehér papíreső.
Argentína: Fillol – Olguin, L. Galván, Passarella, Tarantini – Ardiles (Villa, 32. p), Bertoni, Gallego – Luque, Kempes, Ortiz (Alonso, 63. p).
Brazília: Leao – Toninho, Oscar, Amaral, Rodrigues Neto (Edinho, 43. p) – Batista, Chicao, Gil, Roberto – Dirceu, Mendonca (Zico, 68. p).

Itthon a televíziók képernyői előtt egy egész ország szurkolt Palotai Károlynak, hiszen a látvány alapján nyilvánvaló volt, ezt az összecsapást sikerrel „lehozni” igazi bravúr lesz. Ráadásul a magyar szurkolóknak nem sok sikerélmény jutott addig a mundiálon, hiszen a Baróti Lajos vezette, Nyilasival, Törőcsikkel, Pintérrel fémjelzett, szép reményű válogatott elvérzett, ráadásul kiállításokkal, három vereséggel kellett búcsúzni Dél-Amerikától.
„Aki a magyar labdarúgást sikerrel képviselte, az Palotai Károly volt. A kitűnő játékvezető az Argentína–Brazília mérkőzésen csillagos ötösre vizsgázott. Kiérdemelte, hogy a döntőn is ott lehessen a pályán! Őt nem lehetett megtéveszteni, pedig a »nagy színjátékban« világsztárok vettek részt.” (Vándor Kálmán: Labdarúgó-világbajnokságok).
– A mérkőzés után sokan gratuláltak és szinte mindenkitől azt hallottam, egyértelmű, hogy én leszek a döntő játékvezetője. Én viszont tisztában voltam vele, ezen a világbajnokságon még egy nagy meccset nem fogok kapni. Az sem véletlen, hogy a finálét az olasz Sergio Gonellára bízták, hiszen a FIFA JB vezetője az olasz dr. Artemio Franchi volt, és ennyi hazafiság, ennyi szubjektivitás minden esetben szerepet játszik. Végül engem a döntő tartalék bírójának jelöltek, így mégis testközelből nézhettem végig a csatát. 
„A hazai környezet jelentősége megsokszorozódott, legyőzhetetlen méreteket kezdett ölteni. A bíróküldés is ezt a felvetést erősítette meg. A világ minden tájáról összesereglett sajtó-, rádió- és televíziósriporterek körében állandó beszédtémát jelentett a FIFA bíróküldő bizottságának tevékenysége. Az olasz dr. Artemio Franchi jelentette ezt a »testületet«, ugyanis a döntő játékvezetőjének kilétét illetően a bizottság nem tudott megegyezni, s így történt, hogy az UEFA elnöke egy személyben döntött az általa jól ismert Sergio Gonella köztiszteletben álló bankfiók-igazgató javára. Csakhogy ezúttal nem kis bankbetét volt a tét, hanem annál sokkal nagyobb »összegről« volt szó, s az amúgy is sokat firtatott argentin–olasz együttműködés bírálói ezt az újabb gesztust nem vették jó néven. Nem minden ok nélkül!” (Vándor Kálmán: Labdarúgó-világbajnokságok).
Gonellának már a kezdés előtt váratlan dolga akadt, a rendezőként világbajnoki aranyra törő argentinok ugyanis minden eszközt bevetettek a végső győzelemért. A lélektani hadviselés részeként ezúttal a holland René van de Kerkhof kezét rögzítő kötés veszélyessége miatt reklamáltak és a huzavona miatt nyolcperces késéssel kezdődött a finálé.  A várakozás csak növelte az izgalmakat, és ez az ideges hangulat tovább fokozódott, amikor útjára indult a labda. Rengeteg szabályalanság, parázs vita tarkította a játékot, Gonellának rendkívül sok dolga akadt. Amikor már futballoztak is, Kempes a hazaiaknak szerzett vezetést, amit az előrehúzódó Poortvliet a második félidőben kiegyenlített. A narancsmezes Nanninga a találkozó utolsó pillanataiban a kapufát találta el, így kénytelenek voltak „túlórázni” a csapatok. Ezt az argentinok bírták jobban és a hosszabbításban kétszer is betaláltak a holland kapuba. Ezzel 3–1-re nyertek és Daniel Passarella csapatkapitány emelhette magasba a világbajnoki trófeát.