Az ETO játékosán, Vida Boglárkán is múlhat a női futball jövője

– Összefoglalná dióhéjban, mi történt Vida Boglárkával az elmúlt évben?

– Áprilissal kezdeném, amikor az ETO-val megnyertük a Magyar Kupát a Haladás-Viktóriával szemben. Aztán következett a Ferencváros mögött a bajnoki ezüstérem, májusban pedig megkaptam az országos Jó tanuló – jó sportoló elismerést.  Majd átvehettem a szövetségtől az év felfedezettje elismerést. A legnagyobb örömömre meghívtak a válogatott keretbe, játszhattam Gibraltáron a helyi válogatott, majd hazai környezetben Üzbegisztán ellen. Aztán az ETO-nál jutalmazták a tanulásban és a sportban nyújtott teljesítményemet, miután felvettek az egyetemre, és most már túl vagyok az első féléves vizsgákon. Az év befejezéseként második helyen fordultunk az NB I-ben, összességében tehát azt is mondhatom, hogy soha rosszabb esztendőt.

– Milyen körülmények között talált rá immár igazi sport­ágára? 

– A kezdet 2016-ra nyúlik vissza, dunaszentpáliként a dunaszegi iskolába jártam, ott kézilabdáztam, de egyre fogyott a létszám. A sportolást nem szerettem volna abbahagyni, így gondolkodnom kellett a folytatáson. Kapóra jött egy ismerős dunaszegi srác információja, amely szerint az ETO szívesen látja a tehetséges lány labdarúgókat. Fogalmam se volt, hogy mennyire vagyok tehetséges, de egy próbát mindenképpen megért az ötlet. Az első edzés után érdemesnek tartottak a folytatásra, nekem pedig egy hónap után meggyőződésemmé vált, hogy meg fogom találni a labdarúgásban a helyem… 

– A 2022-es év sikereihez azért kellett öt kemény esztendő… 

– Elvégeztem a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumot, a futballt pedig előbb a korosztályos váltások jelentették, szerencsére eddig elkerültek a nagyobb sérülések. Felejthetetlen emlékem, hogy pontosan a tizenötödik születésnapomon, noha pályára még nem kerültem, már ott ülhettem NB I-es meccsen az első csapat kispadján. Az élvonalbeli bemutatkozást később egy szegedi Szent Mihály elleni találkozó hozta meg, és azóta összesen hatvanöt mérkőzésen képviselhettem az ETO színeit.

– Milyen poszton játszik a legszívesebben? 

– Az ETO-nál általában szélső támadóként szerepeltet a szakvezetés, de szükség esetén játszottam már védőt a csapatban és a válogatottban is, vagyis amolyan jolly jokerként lehet rám számítani. Jobblábas vagyok, de a gyengébbik lábammal is szereztem már gólt – egyébként eddig összesen tizennégyet – az NB I-ben, persze remélem, ez a szám még növekedni fog. 

– Bár vitathatatlan a női futball javuló népszerűsége, sokan még ma is kétségbe vonják a létezését. Hogyan látják ezt a csapaton belül? 

– Mi azt érzékeljük, hogy évről évre növekszik az elismertsége. A gondot inkább ott látom, hogy míg más labdajátékokban hagyományosan külön értékelik a férfi- és a női vonalat, nálunk hajlamos a közvélemény a kettőt egybemosni. Ami már azért sem állhatja meg a helyét, mert mindkét nem egészen más fizikai adottságokkal rendelkezik, továbbá mi lányok, nők köztudottan másként is gondolkodunk sok mindenről, mint az erősebbik nem, és ezt nem kritikai értelemben mondom. 

– Milyen célokkal kezdte el az új esztendőt? 

– Nem változtattam semmin, remélem, marad a csapaton belüli családias légkör, és az egyébként a klubban meglévő kiváló feltételek is, az eredményes szerepléshez. A labdarúgás része a hosszú távú elképzeléseimnek, szeretnék a határaimat feszegetve eljutni a legmagasabb szintig, értve alatta a hazai bajnoki címet és a válogatottságaim számának gyarapítását. Gondolnom kell a futball utáni életemre is, ezért vagyok a Széchenyi-egyetem mosonmagyaróvári mezőgazdaság- és élelmiszer-tudományi karának nappali hallgatója, és talán nem szükséges ecsetelnem, hogy mennyire nem könnyű a kettőt összeegyeztetni. De csinálom, a szüleim támogatnak, ha lehetőségük van rá, szurkolnak a mérkőzéseinken. Az is motivál, hogy állítólag a falum, Dunaszentpál is büszke rám.