HÉTVÉGI TŰNŐDÉSEK

Lelki- és idegállapot függvényében változik hangulatunk és környékez szorongás bennünket. A szorongó ember lelkére pedig könnyebben rátelepszik a magányosság és félelem érzése is. Így viszont a „rendíthetetlen” hitű szívébe is befurakodhat a kétség.

Történt egy fárasztó nap után, amikor elbocsátotta az őt hallgató sokaságot Jézus, azt kérte, hogy az apostolok is szálljanak bárkába és menjenek át a túlsó partra, ő pedig fölment egy hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Késő este volt már, a halászbárkát messze a parttól hányták-vetették a hullámok.

Éjszaka Jézus a vízen járva közeledett tanítványai felé. Amint meglátták igen megrémültek, kísértetnek vélték, ugyanis nem ismerték fel. „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” – igyekezett megnyugtatni őket. Péter sajátos módon próbált bizonyságra jutni: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen.” „Jöjj!”- hangzott a rövid válasz. Miután kiszállt a bárkából, a hang irányába indult, az erős szél láttára azonban megijedt és merülni kezdett: „Uram, ments meg!” Jézus kinyújtotta kezét és megragadta: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Vö.Mt.14/22-33.)

A hullámok csak jönnek és jönnek. Eleinte még ügyesen szörfölünk, de aztán egy óvatlan pillanatban elvétjük a számítást. Ha tudná az ember, hogy mennyi minden történhetne is vele egy-egy utazás során, talán sohasem indulna el. Könnyű nagystílűnek lenni verőfényes napsütésben a kék ég alatt, amikor sima a víztükör. Ám viharban, a tarajos hullámok között megretten az ember. Életünk tengerén pedig ritka az idilli kép. Jézus szólít: „Bátorság!” Aztán hív. Többen elindulnak a hang irányába. Másoknak viszont ahhoz sincs bátorsága, hogy útra keljenek…

Jézus – ahogy Pétertől sem – nem kér tőlünk lehetetlent. Nem akar erőnkön felül megpróbálni. Amit viszont kér, ahhoz erőt, kegyelmet is ad. Lehet, hogy a hullámok láttán úgy érezzük, merülünk, azt azonban sohasem engedi meg, hogy a fejünk felett összecsapjanak. Kinyújtja kezét és megragad, veszni indult életünket megmenti.

Többen megállapíthatjuk: legnagyobb keresztünk saját kicsinyhitűségünk és bátortalanságunk. Pedig ahogy fogy az út mögöttünk, úgy kerül egyre közelebb hozzánk Jézus is. Mégsem ismerjük fel. Viharok voltak, de lesznek is életünk egén, ha nem rettennénk meg a hullámok közeledtén, ha nem támadna kétség a szívünkben, akár a vízen járva is célba érhetnénk…