A csodabogár – Győri kollégánk véleménye Milák Kristóf olimpiájáról

Szombat este pozitívan zárult a hónapokon át tartó szappanopera: Milák Kristóf megnyerte a 100 méter pillangó döntőjét a párizsi olimpián. Attól tartok, sokan így sem zárják szívükbe a kétszeres olimpiai bajnok úszót. Ha Kristóf nem nyert volna aranyat szombaton, most akkor is amellett kardoskodnék az úszó példájával, hogy ha nem értünk valakivel valamiben egyet, akkor is legalább próbáljunk empátiával közelíteni az adott ügyhöz. 

Milákról ugyanis leszedték a keresztvizet az olimpia előtt azért, mert alig lehetett tudni valamit a felkészüléséről és nem nyilatkozott a sajtónak. Újságíróként persze nehéz azzal azonosulni, ha valaki kerek perec elutasítja a megkereséseinket és nem hajlandó válaszolni a kérdéseinkre. Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkezni, milyen összeesküvés-elméletekkel tarkított cikkek jelentek meg sorozatban Milákról az utóbbi hónapokban. Ahhoz, hogy az olimpiai bajnok egyelőre nem áll szóba újságírókkal, minden bizonnyal van némi közük az élénk fantáziával írt anyagoknak. 

Túl az úszó és a sajtó viszonyán számomra ennél is érdekesebb, miért nem tudunk még mindig kiállni olyan szikrázóan tehetséges emberek mellett, akik a saját útjukat járják. 20–30 éve a Gyárfás Tamás vezette hazai úszószövetség gyakorlatilag katonai alakulatként kezelte a sportolókat, az edzők szava szent és sérthetetlen volt. Szerintem 2024-ben minimum lenne, hogy megkérdezzük a válogatott tagjait, mit szólnak a felkészülés menetéhez, s egyáltalán ők miben látják a csúcsformára járatás sikerességét. 

Innentől társadalmi kórkép is valamelyest Milák esete. Sem az iskolákban, sem a munkahelyeken nem nagyon díjazzák, ha valaki eltér az átlagtól, s a tehetségéhez mérhető ötletekkel járulna hozzá a közöshöz. Pedig az elért eredményeket, teljesítményt nem kell(ene) magyarázni. Ahogy Kristóf mostani olimpiai arany- és ezüstérme is önmagáért beszél.