Vörösterror - A hét csornai áldozatra emlékeztek

Csorna központjában, a Szent István téren, a premontrei rendház mellett 2002 óta áll egy emlékmű, a vörösterror áldozatainak emlékműve. A gránitkő a település egyik legtragikusabb napjára, 1919. június 9-re emlékeztet. Arra a napra, amelyen a Tanácsköztársaság nevében hét becsületes, a hazáját, a szülőföldjét szerető, az ott élőkért bátran kiálló magyar embert küldött a halálba a vörösterror. A csornaiak minden évben megemlékeznek a történtekről és nem engedik, hogy e hét mártír emléke feledésbe merüljön.

A vörösterror halálba küldte

1919. júniusában a Tanácsköztársaság ellen szervezkedő rábaköziek közül sokat elfogtak és a premontrei apátság gazdasági épületében őrizték őket. Közben Szamuely Tibor is a helyszínre ért és ő döntött életről és halálról. A halálba szántakat bestiális, kegyetlen módon a premontrei rendház előtti akácfákra akasztották fel. Ezeket a fákat a csornaiak később kivágták.

- Akóts Gyula, Glaser Ferenc, Laffer Lajos, Németh Gyula, Pozsgay Bálint, Takács Ferenc, Németh Lajos, Tarcsay István-sorolta a neveket Winkler Zsolt, a Jézus Szíve templom plébánosa, a 105. évfordulón tartott megemlékezés szónoka. - Méltán nevezhetjük őket ártatlan áldozatoknak, sőt, vértanúknak, hősöknek. Zsolt atya arra is felhívta a figyelmet, hogy emlékezni kell és nem lehet feledni a történéseket és rémtetteket, hiszen 1919 pünkösdje beleégett az emberek emlékezetébe.

-mondták korábban a Kisalföldnek Laffer Lajos unokái, akik most is részt vettek a főhajtáson.

- hangsúlyozta Winkler Zsolt. 

Winkler atya beszédének teljes szövege itt olvasható.

- Ezen a méltó helyen, a tiszteletükre emelt emlékműnél gondolunk most az 1919. június 9-én, pünkösd hétfőn a premontrei prépostság előtt kivégzett vértanúhalált halt áldozatokra. Név szerint Akóts Gyulára, Glaser Ferencre, Laffer Lajosra, Németh Gyulára, Pozsgay Bálintra, Takács Ferencre és Tarcsay Istvánra. Engedjék meg, hogy lelkipásztorként azt kérjem önöktől, hogy az emlékezés mellé társuljon majd az imádságunk is értük, akiket méltán nevezhetünk ártatlan áldozatoknak, sőt, vértanúknak, hősöknek. Ugyanakkor legyen a múltidézés mellett még szándékunk Istenhez fordulni, könyörögni e haza, e nemzet lelki megújulásáért, megerősödéséért is.

Mert tanulnunk kell a múltból. Mert igaz, hogy sok előrelépés történt az elmúlt időkben hazánk, nemzetünk életében, ugyanakkor a szinte ördögi ellenállást is tapasztalhatjuk, ami nekifeszül mindannak, ami keresztény, ami nemzeti, és fenyegeti az éltünket, családjaink, nemzetünk életét, jövőjét. A forrás, a gyökél ugyanaz,mint 1919-ben. Ugyanaz, mint ami az 1956-os forradalmat és szabadságharcot is kiváltotta és nem volt ez más, mint az embertelen, egy ateizmusra épülő kommunista terrorral, diktatúrával való szemben állás, abból fakadó áldozat. Az istentelenség veszélye ma is fennáll, és a szabadság sok esetben szabatosságba csap át, a globalizmus álruháját ölti magára és támad. Tagad minden olyan értéket, ami keresztény, ami magyar. Bár más formában, de a harc, a küzdelem ma is folytatódik és ebben mindannyiunknak feladata van. Ma nagyon nagy a tét.

Ám feltehetnénk a kérdést: nem inkább feledni kellene inkább végre azokat a szörnyűségeket, amiket a vörösök uralma jellemez? Nem! Emlékezni kell rá! Egyszerűen nem lehet feledni azokat a rémtetteket, történéseket, melyek itt zajlottak több mint száz évvel ezelőtt, melyeket önök jobban ismernek nálam és melyeket most már csornaiként megismerve magam is azt mondom, valóban, tényleg nem lehet feledni.

Mint ahogy egy elemzésben olvasom: 1919 pünkösdje beleégett az emberek emlékezetébe Csornán. Később is tudták a családok, hogy a nagyapjuk, dédapjuk hol állt azon a napon a premontrei apátság előtti főtéren. Hát hogy lehetne elhallgatni annak a pünkösdnek a hétfőjét, amikor Szamuely Tibor, a Lenin-fiúk vezetője nyilvános kivégzést rendezett itt, a dunántúli járásközpontban. Mivel 1919 június 6-án Csornán is a helyi kommunista vezetés ellen irányuló ellenforradalmi tevékenység bontakozott ki, ezért a rendteremtés szándékával a fővárosból, Sopronból, Győrből és Moson vármegyéből is ezeket a katonai alakulatokat vezényelte a vörös hatalom a Rábaközbe. A környező falvakból is ideterelték az embereket, akiknek végig kellett nézniük hét ember kegyetlen akasztását. 

Igen, azt kell mondani, hogy a hóhérok az akasztásokat ráadásul borzalmas kegytelenséggel hajtották végre. A haláltusájukat vívó személyeket még a kötélen lógva is bántalmazták. Hát hogy lehet ezt feledni, szó nélkül hagyni? Hogy lehet feledni, hogy nem csak az életüket vették el, de a holtakat is meggyalázták. A áldozatokat közös sírba fektették, de előtte kirabolták őket, elvették ruháikat. A testeket nem adták ki a családoknak, szekérre hajigálták és közös, szenteletlen sírjukat a temető szélén jelölték ki. A gödröt a többi fogollyal ásatták meg. És miért jártak el ilyen példátlan kegyetlenséggel Szamuelyék? Meg akarták félemlíteni a lakosságot, azt szerették volna, ha a dunántúli kisváros értékrendje, értékvilága egycsapásra eltűnne.

A kivégzettek gyerekeivel is végignézették a gyilkosságot, hogy generációkon keresztül örökítsék át a félelmet. Az emberek tudatába tényleg beleégett, ami Csornán történt, csak éppen ellenkező előjellel. A szemtanúk azért mesélték generációkon át a történteket, hogy a kommunisták kíméletlenségére, kegyetlenségére felhívják a figyelmet. Valóban, ezt elfelejteni nem lehet, nem szabad! És emlékeznünk kell azért is, mert az igazsághoz ragaszkodnunk kell! Ezért az igazságért sokakat súlyos igazságtalanság ért. Koncepciós perek, rágalmak, hazug vádak, mindenféle bírósági eljárása, védelem nélkül, még rögtön ítélő bíróság sem kellett. Úgy tűnt, akkor csak egy igazság létezik. Bár a rögtön ítélő bíróság ítéleténél nincs kegyetlenebb, csak fellebbezés révén lehet felmenti valakit, de a csornaiakat azonnal a vesztőhelyre vitték, szó sem lehetett fellebbezésről. A családjuktól sem tudtak elbúcsúzni. Véresre verve álltak a premontrei apátság udvarán, amíg Szamuely eldöntötte, ki megy és ki marad. Aki ment, az a vesztőhelyre ment. Ma már ezekre a súlyos igazságtalanságokra fény derült, beszélhetünk róla. Elmondhatjuk, lám, ezek a az áldozatok igazakká magasztosultak és igaz, holt porukban, de megdicsőültek, felmagasztosultak. Rehabilitáció, emléktáblák, hová neveik felkerülnek.  

Ám, mégsem ennyi csupán az igazság diadala. Nem ez ad reményt számunkra, ma élők, az ember számára. Hiszen az áldozatok sem remélhettek emberi igazságtételben, számukra ez nem volt bátorító, reménykeltő vigasz. és sok igazságtalanság feledésbe merült. Az emberi emlékezés oly töredékes. Az ember hajlamos a feledékenységre. Hanem egyes egyedül az a hit, ami reményt adó, hogy Isten maga az igazság. Miként a kereszténység vértanúi mindig azért voltak képesek és készek kezüket, nyelvüket, életüket odaadni, készek az az áldozatra az igazságért, mert hitték, maga az igazság fogja rehabilitálni őket. Vagyis Isten ítélete emeli fel az igazat és sújtja le a gonoszt. Isten szolgáltat majd igazságot a végső időkben és az igazak az ő mennyei fényében tündökölnek, miként az égen a csillagok. k

Kedves megemlékezők! Mi is ragaszkodjunk az igazsághoz, ragaszkodjunk Istenbe vetett hitünkhöz. Ragaszkodjunk az igazsághoz, az Istenhez és ne engedjünk a megalkuvás kísértésnek és ne féljünk kiállni az igazság, a keresztény hitünk igazsága mellett. Mondjuk ki bátran, védjük meg az igazságot! Nem kérünk az olyan ideológiából, amely az ember méltóságát sérti, amelyik nem néz se istent, se embert, amely képes gyilkolni, másokat halálba kergetni, igazi közege a békétlenség, amelynek eszménye a diktátum, a durva erőszak. Nem kérünk a kommunista ideológiából és mindabból, aminek ez az eredője. És emlékeznünk kell azért, mert valljuk, hogy a terror áldozatainak életáldozata nem volt hiábavaló, nem volt értelmetlen azok kegytelen halála, akik az embertelen bosszú és megtorlás áldozatai, vétlen áldozatai lettek. Nem pusztán önmagában a gyötrelem, a kínzás, a pusztulás az érték, sőt, az rossz, a bűn súlyos következménye. Ami istenivé magasztalja, az a krisztusi áldozathoz való hasonlósága, a belőle való részesedés. Miként a Szentírásban a Bölcsesség könyvében olvashatjuk: az igazak lelke azonban Isten kezében van és gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak, a világból való távozásuk a balsorsnak vélték. Elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak, mert ha az emberek szemében szenvedtek is, a reményük tele volt halhatatlansággal. Kevés fenyítés után a nagy jótéteményekben részesülnek, mert Isten próbára tette és magának méltónak találtra őket, mint aranyat a kohóban, megvizsgálta, és elfogadta őket égő áldozatul.

Az élet áldozattal, az élet odaadásával jár. Maga az Úrjézus hozta meg a legnagyobb áldozatot, hogy életünk legyen. Keresztáldozatával az örökéletet szerezte meg számunkra, de tanításával előre jelezte annak örök igazságát is, a búzaszem el nem hal, egyedül marad, ám ha elhal, sok termést hoz. 1919-ben majd 1956-ban is és azt követő események után is sok búzaszemnek el kellett halnia, hogy bőséges termést, kalászt, új életet hozzon. És ezért van ma életünk, ezért élhet a nemzet.

Megemlékezők!

Legyünk azokért hálásak, akik elszenvedői voltak a megtorlásnak, akik meg merték hozni a maguk áldozatát, akik tudatosan áldozták fel életüket magyar népünkért. Kérjük ezért az élet urát, teremtő istenünket, nyerjék el jutalmul az élet teljességét, a mennyei boldog örök életet. Mi pedig példájukon éljünk másokért. Merjük magunk is meghozni a napi áldozatainkat embertársainkért. És ne csak önmagunknak, a magunk érdekeinek éljünk! Éljünk nemzetünkért, hogy mi is jutalmul mennyei hazát nyerhessünk.

Tisztelt Megemlékezők!

Az 1919-es vörösterror áldozataiért végül így folyamodhatunk Istenünkhöz és az emlékezésből fakadóan könyörgünk hazánkért, a nemzet lelki megújulásáért. Isteni megváltónk, Jézus Krisztus te mondtad, nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Akikért most imádkozunk, nem kímélték őket, életüket elvették, áldozattá váltak. Tekints rájuk kegyesen és részesítsd őket kereszthalálod végtelen érdemében. Nekünk pedig add, hogy drága vérrel szerzett és megvédett hazánkat odaadóan és önfeláldozóan szeressük, érte dolgozni meg ne szűnjünk. Add, hogy a hősök véréből és áldott emlékéből a komoly kötelességteljesítés, a hősies áldozathozatal szelleme áradjon ránk! Adj csüggedetlen szívet, hogy magyar hazánkért mindent megtegyünk, törvényeid és tanításod szerint éljünk, dicsőségedre és embertársaink javára. Irgalmas Istenünk, 1919 hőseire emlékezve egész országunkért kérünk Téged, hogy szálljon megbékélés magyar nemzetünkre. Az erkölcsi eltévelyedőknek adj igaz bűnbánatot és a megbocsátás hajlandóságát minden áldozatuknak. Tégy alkalmassá minket országteremtő munkádra, hogy saját érdekeink fölülmúlásával és lelki emelkedettségében építsük veled együtt a te országodat. Adj, Uram, örök nyugodalmat a vörösterror áldozatainak és az örök világosság fényeskedjék nekik, nyugodjanak békében, Ámen!