Hétvégi tűnődések (2024/06-15.)

Vajon hányszor fordult elő, hogy legnagyobb igyekezetünk ellenére sem úgy alakultak dolgaink, ahogyan azt teljes jószándékkal elképzeltük? Hányszor éreztük, hogy minden becsületes munkánk kevésnek, hatástalannak bizonyul? Előfordulhat, hogy hivatása gyakorlása közben mindent megtesz a jó érdekében, mégis úgy érzi az ember, igyekezete hiábavaló fáradozás csupán. Nem akar bekövetkezni a siker, nem jön a várva várt eredmény.

Még hívőként is gyakran hisszük, hogy elképzeléseinkhez kell igazodnia az isteni akaratnak, ezért imádsággal megtámogatva minden esetben elérjük kigondolt célunkat. Aztán ha mégsem sikerül, csalódott kiábrándultságunk akár a hitünket is megrendítheti. Ilyenkor megkísérthet bennünket a gondolat, nem érdemes jónak lenni, mert a rossz hatékonyabban érvényesül, míg a szeretet hatalma erősen korlátozott… (Látszólag ezt igazolhatják a világban mostanság végbemenő negatív folyamatok, bár reménykeltők is lehetnek az elmúlt napok eseményei…)

Az Istenre hagyatkozó rendületlen derűlátással tudja, lassan, de biztosan közeledik a jó; igaz, az élet útvesztőiben mintha nehezebben törne magának utat. Ne feledjük, a Gondviselés csodákra képes! A szántó-vető ember (nemcsak az evangéliumi történetben) szükségszerűen optimista, mert ha nem így lenne, feleslegesen vetné földbe a magokat. Hisz munkája értelmében, a szárba szökkenő növekedésben…

A termőfölddel és a természettel harmóniában élő ember alázatos állhatatosságát állítja elénk példaként Jézus. A magvető hiszi, hogy „akár alszik, akár virraszt, s éjszaka van vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja, hogyan.” Az élet szép! – üzeni minden növekedés forrása és ura – ezért mindig érdemes a szolgálatába szegődni. 

Áldás kíséri szeretetből fakadó, őszinte igyekezetünket. Jóllehet, nem mindig látjuk értelmét a velünk történteknek, de ha képesek vagyunk rábízni magunkat Isten gondviselésére – történjék bármi – életünk magja kicsírázik és szárba szökken…