Csornai gettó - Nyolcvan évvel ezelőtt terelték kényszerlakhelyükre a zsidókat

A csornai gettót 1944. május 11-én állították fel. A zsidó naptár szerint 1944-ben erre a csütörtöki napra esett a lág báómer nevű örömünnep. A családok ilyenkor kirándulni mennek és sok házasságot is ezen a napon kötnek a zsidó szokások szerint. Ez nap azonban nyolcvan évvel ezelőtt az ünnep helyett a szorongást hozta el sok száz rábaközi zsidónak. A csornai gettó néhány hetes történetét Szalay Balázzsal idézzük fel, aki több, mint tíz éve kutatja a csornai zsidóság múltját (Kisalföld, „Nem hitték, hogy velük megtörténhet”, 2014. június 28.).  

Csornai gettó a belvárosban

A német megszálláskor, március 19-én Csornán is megjelent a német hadsereg egy kisebb alakulata, majd néhány nap múlva egy zászlóaljnyi katonaság érkezett sok járművel. A németeket az elemi iskolákba, a polgári fiúiskolában és a téli gazdasági iskolában helyezték el. Március 27-én éjjel egy lőszerszállító teherautó fordult az árokba Csorna határában. A balesetben egy német katonát agyonnyomtak a ládák, holttestét elszállították. A beszállásolás súrlódásmentes volt, és április 1-jén távoztak is a németek.

A Sztójay-kormány egymás után adta ki a zsidókat sújtó rendeleteket. Megkülönböztető jel viselésére kötelezték őket, korlátozták az utazásukat, a kommunikációjukat és a megélhetésüket. Feloszlatták még az évtizedek óta jótékonykodással foglalkozó izraelita nőegyletet és a filléregyletet is. Kötelezték a kereskedőket, hogy bocsássák el keresztény alkalmazottaikat, leltározzák fel a készleteiket, majd bezáratták az üzleteiket. A vészjósló intézkedések és a zsidóság tömeges kivégzéséről érkező híresztelések ellenére nem mindenki érezte a veszély nagyságát. Április végén Gestetner Izidor ezt írta fiának; felesleges aggódnod a lakás – a gettó fedőneve –, mert ez nálunk nem fog bekövetkezni.

Amikor május első hetében kijelölték a hatóságok a gettó területét, már nem voltak németek Csornán.  Május 4-én a járás jegyzőinek néhány óra alatt kellett összesíteni a zsidók számát. A soproni levéltárban őrzött jelentés szerint Bősárkányban 5, Csornán 711, Egyeden 6, Farádon 27, Magyarkeresztúron 14, Rábapordányban 1, Rábatamásiban 2, Szanyban 46, Rábaszentandráson 6, Szilban 27, Szilsárkányban 2, Vágon 5, vagyis az akkori csornai járás területén 852 zsidó élt. Ők kerültek a csornai gettóba. A szanyi jegyző fennmaradt jelentése még a pontos időpontot is tudatta: május 11-én délután 4 órakor 49 személyt indított útnak Csornára.

A gettó két részből állt: egy zárt tömbből a zsinagóga körül – a mai Mártírok tere (akkor József-tér), Eötvös, Kossuth utca és a Soproni (akkor Győri) út által határolt területen – és a település akkori nyugati kijáratánál lévő hercegi téglagyár munkáslakásaiból. Az átköltöztetések május 12-én, péntek estére fejeződtek be. A Sopronból érkező német SD (Sicherheitsdienst, Biztonsági Szolgálat) emberei felülvizsgálták a gettót. Azt megfelelőnek találták, de azt javasolták, hogy dróttal vegyék körbe. Erre azonban az anyaghiány miatt nem került sor. Havas Béla főszolgabíró jelentése szerint a kikeresztelkedett zsidókkal együtt 900 személyt helyeztek el itt.  A gettó központi területéről több keresztény családot kitelepítettek, de jobban jártak a számukra felajánlott zsidó lakásokkal.

A sárgacsillag viselésére kötelezettek Rupprecht Antal főispán rendelkezésére kezdetben este kilenc és reggel hét óra között nem hagyhatták el a kijelölt lakhelyüket, s csak 10-12 óra között mehettek piacra. Június 9-től azonban szigorítások léptek életbe: a gettót csak 11-13 óra, valamint 16-18 óra között hagyhatták el. A bevásárlásaikat csak a déli órákban intézhették. Aki ezt megszegte, hathavi elzárással és internálással számolhatott. Nem is szívesen jártak ki, inkább átjárót törtek a kerítéseken, hogy a gettólakóknak ne kelljen az utcára menni.

A gettó irányítását Csornán is a zsidótanácsra bízták. Tagjai olyan férfiak voltak, akikben megbíztak a hitsorsosaik. A tanács együttműködött a hatóságokkal, nehogy ürügyet szolgáltassanak az elhurcolásukra. A gettó megalakulása után néhány nappal (május 16.) két írógépet és három kerékpárt igényeltek a csendőrségtől. Rübner József elnök indoklása szerint erre azért volt szükségük, mert „a gettótömbök nagy távolsága miatt képtelenek vagyunk a hivatalok rendelkezéseit a kellő határidőn belül a szükséges pontossággal teljesíteni.” A cseppet sem irigylésre méltó helyzetük ellenére a tanács tagjait (pl. Gestetner Izidor, Rehberger Sándor, dr. Neumann József) sokan kollaboránsoknak tartották. Ez természetesen nem volt így, a tanács mindegyik tagja a holokauszt áldozata lett.

Nem egyértelmű, hogy milyen volt a közhangulat a gettóban. A zsúfoltság miatt minden bizonnyal gyakori volt a súrlódás, de sokan úgy gondolták, hogy ha ennél nem lesz rosszabb a helyzet, azt még elviselhetik a háború végéig. A gyerekek továbbra is jártak iskolába a gettóban is, héber és számtan órát szerveztek nekik. Megindító volt olvasni azt a levelet, amit a tizenegy éves Gestetner Adél írt munkaszolgálatos édesapjának. Ebben beszámolt arról, hogy a vizsgán külön megdicsérték a szép német beszédért és megígérték neki, hogy május végén megkapja a bizonyítványt. A nagyapja, Fleischmann Izidor ezt írta vejének: „Adél kitüntetéssel tette le a vizsgát, de ma nem tudunk ennek úgy örülni, mint valamikor”. A levelezés bizonyítja, hogy a posta működött. A gettó körül őrség sem volt és sokan munkát is vállaltak. Nem is annyira megélhetés miatt, hanem azért, hogy mutassák, ők hasznos tagjai a nemzetnek. Volt, aki a téglagyárba ment, mások vasútépítésre jelentkeztek, de a legtöbben a környék uradalmaiban vállaltak munkát. A betakarítás idején nagy hiány volt mezőgazdasági munkásokból. Emiatt a csatármajori, a földszigeti, a szilipusztai és a téli gazdasági iskola gazdaságai a főispántól májusban zsidó munkásokat igényeltek. Június 1-jén a gettó 147 lakója dolgozott valamelyik gazdaságban. Az optimistákat erősítette az is, hogy Gestetner Éva és Reichmann Béla a május 25-én kötött polgári házasságukat másnap a gettóban egyházi esküvővel is megpecsételték. Az ifjú házasok túlélték a háborút, és nagy családot alapítottak Izraelben.

A kutatót szomorúsággal töltötték el azok a kezébe került iratok, melyekből az látszott, hogy a zsidók vagyontárgyaira, lakásaira, üzleteire, már akkor sokan igényt formáltak, amikor azok még a gettóban reménykedtek sorsuk jobbra fordulásában. Május 6-án az állami hivatal, a főszolgabíróság kérte a csendőrségtől, hogy adjon át nekik a zsidóktól lefoglalt írógépekből és rádiókból. Néhány nappal később már tíz kerékpárt igényelt a hatóság.  Hamarosan a begyűjtött rádiók szétosztását a községek és a hivatalnokok kérvényezték. legtöbb esetben a légvédelmi veszélyre hivatkozva. Havas főbíró a gettósításkor így fogalmazott: „A zsidók vagyontárgyainak és berendezéseinek leltározása bizottságok útján történt. Ez a nagyon nehéz munka eredményesen lett elvégezve, zavart a lakosság körében nem okozott.” Ezzel szemben Lakos Tibor premontrei kanonok háborús visszaemlékezésben megállapította: „A zsidó vagyon jó része a szervezetlen lebonyolítás, kellő ellenőrzés hiánya miatt felelőtlen kezeken elsikkadt, vagy a csőcselék közprédája lett!”

A gettó további történetére hamarosan visszatérünk.