Egy osztály 70 évének krónikája – Rögzítve az 1954-es révais osztály, vele Magyarország, Közép-Európa története

– Osztályfőnökünk, Bors Miklós nagybetűs pedagógus volt, olyan tanár, akinek szellemisége a mai napig erőt ad. Az ő ötlete volt az osztálykrónika vezetésének gondolata is, amellyel engem bízott meg – emlékszik vissza Horváth Béla, a krónika szerkesztője, miközben a vaskos könyveket kiteríti nappalijának asztalán.

– Negyvenen kezdtük meg az elsőt, mindannyian fiúk, mára tizenhatan maradtunk. A fele falusi, a fele városi volt, a tanár úr nagy érdeme, hogy összebékített minket. A mi osztályunk semmivel sem volt különb, mint a többi. A különbség az osztályfőnök személye volt, Miklós bácsié, aki okosan szeretett minket. 

Képeslap Nyugatról 

Az első kötet a leggazdagabb, a középiskola négy évének részletes krónikája, fényképek, rajzok, becenevek, cetlik soka- sága és mondatok gyöngybe- tűkkel. Felütjük az első könyvet, szemezgetünk a bejegyzések között. Például 1955. június 4-én vérre ment az I/B és I/D futballmérkőzése, erről Végh László riportja tanúskodik: Jámbor két gólja vezetéshez juttatta csapatukat, végül 2–2 lett. A második évben 1956 rosszul kezdődött, hiszen az első tanítási napon, január 16-án megszületik az év első kerékpárdefektje, Inotai Lászlót érte utol a baj, még a tarifahatáron kívül (vajon hányan tudják ma, mi volt a tarifahatár?). A politika is megjelenik a lapokon: például egy 1957. szeptemberi képeslap formájában, amelyet Tóth Sanyi már a vasfüggöny második oldaláról, Frankfurtból küldött egykori társainak – ő sem él már. A tanár úr verset ír egy ’56-os sztrájkról és arról, amikor hajnali ötkor dudál a gyár és sok ezer munkás a gyárkapuban vár. Egy fotó villan elénk, az első sorban Schenk Jóska, Ausztriában készült, az elmenekült magyarok érettségiző osztályát ábrázolja. A harmadik év idején többek között kifestették 600 forintból a tantermet az ötéves terv keretében. Ceruzás rajz következik: a Fácánkakas sörözőben Benkő Gábor, vagyis Tüdő osztályfőnöki megrovást kapott. 

Gombfoci és mozijegy 

Anekdoták, visszaemlékezések néhány sorban, melyekben feltűnnek ma már csak emlékek- ben élő lelkek, mint Stéger torna- tanár, aki sajátos nevelési módszerrel úgy fenyített, hogy a magáé helyett az említett Benkő Gábor hatalmas tenyerét használva verte el a renitens diák fenekét. Miklós bácsi dorgálása, mert órán gombfociztak, és a nagy horgászatok. Versikék – íme egy mutatóba, amely egyikük lógását örökítette meg: „Iskola és ebéd után, a tanulás helyett, moziba megy, már egy hete megvette a mozijegyet.” Az iskolai kosárcsapat 1958 januárjában Csehszlovákiában túrázott, 1958 május 19-én iskolabált rendeztek, ami jó volt, a ruhatár jobban szervezett, mint az előző évben, csak negyedórát kellett sorban állni, a fiatalság pedig Miller és Ellington mellett rock and roller(!) számokra táncolhatott. A rendezésre 415 forintot ajánlott fel az osztály. Bálok, kiskúti majálisok, faültetések, társadalmi munkák, majd az egyetemi jelentkezések jelennek meg a lapokon, és persze az osztálynapló a jegyekkel, az év végi értékelésekkel, hiszen tanultak is sokat. A kötet végét önéletrajzok zárják: Bors Miklós mindenkivel leíratta a negyedik év végén, miként képzeli el a jövőjét. 

Négykötetes folytatás 

A második és harmadik kötet az ötvenéves osztálytalálkozó következménye, a 2008-as találkozó után összegyűjtötték, hogy kivel mi történt öt évtized alatt. Van, akiről csak egy oldal van, fotó, másokról hosszú mondatok, és persze sajnos olyan is akad, hogy csak rövid írást találunk egy fényképpel a sírról. A negyedik és ötödik kötetben beszámolók szerepelnek az évenkénti osztálytalálkozókról, aktualitásokról, hiszen az élet ment tovább. Egy-egy kiragadott esemény: Hódossy Gábor kiérdemelte Veszprémben a legjobb nagypapa díjat, az egykori diákmeccsek gólszerzője, Jámbor Gyula pedig nagy hírverés közepette vett át magas miniszteri kitüntetést. 

– Tizenöt éves gyerekek voltunk, akkor nem értettük még, hogy miért kéri Miklós bácsi, legyen osztálykrónikánk. Mára megértettük: azért, hogy összetartsunk. Amit adott, életre szólt. Az utolsó osztályfőnöki óráján azzal a tanáccsal engedett útra minket, hogy egy a fontos: bárhova kerüljünk, szeressük egymást – eleveníti fel Horváth Béla, aki azzal zárja, hogy Miklós bácsi régen meghalt, sírját a budapesti új köztemetőben ők gondozzák, a megváltási díj most jár le, jó lenne, ha szeretett osztályfőnökük emléke megmaradna.