Kerekasztal-beszélgetés a győri iskolai késelés okairól és tanulságairól

Úgy gondoltuk, hogy felelős médiumként megoldásokat keresünk a problémákra. Közös gondolkodásra hívtuk és egy asztalhoz ültettük a témában érintetteket.

Olyan vendégeket hívtunk kerekasztal-beszélgetésre, akiknek a véleménye fontos, saját területükön tenni is tudnak azért, hogy egy bajban lévő generáció kiutat találjon. A szerkesztőségünkbe szervezett beszélgetésre elfogadta meghívásunkat Németh Tibor, a Kazinczy Ferenc Gimnázium és Kollégium igazgatója, Gyertyás János, a Família Nagycsaládosok Egyesületének elnöke, Benczéné Tímár Irén pszichológus, Rákász Gergely orgonaművész és virtuálisan velünk volt Klausz Melinda közösségimédia-szakértő, aki távolléte miatt írásban küldte meg kérdéseinkre a válaszait. A másfél órás beszélgetés minden részletét sajnos nem tudjuk közreadni, de a legérdekesebb részeket most megosztjuk önökkel is.

Döbbenet, hogy ilyen megtörténhet

– Mi jutott eszébe a hír hallatán?

Benczéné Tímár Irén: – A döbbenet, hogy ilyen megtörténhet, és meg is történt. A helyzetben két áldozat van: a pedagógus és a gyerek, ezért is önmérsékletet szeretnék kérni a médiától. A cselekmény döbbenetes, de olyan mértékben felkorbácsolta mindenki érzelmeit, hogy egy rossz kommunikációval a tanárnőnek, a gyereknek és a családnak is árthatunk. Azért örültem ennek a kerekasztal-beszélgetésnek, mert itt több szempontból át tudjuk beszélni az esetet és a mögötte lévő összetett problémahalmazt.

Gyertyás János: – Kiegészíteném, hogy nem két, hanem három áldozat van, mert a szülők is azok. Én onnan hallottam róla, hogy a gyerekeim küldték üzenetben. Olyan gyorsan terjednek a hírek, hogy nem kellett öt perc és márt kint voltak a teremből az információk mindenféle kontroll nélkül. Legalább négyféle verziót hallottunk. Az önmérséklet tényleg fontos. Felmerül a kérdés, hogy mennyit foglalkozunk a gyerekek lelkével, mennyi idő van rá az iskolában, mennyi idő van rá otthon. Ebből adódik a kérdés, hogy hány áldozat és hány sérülés van ebből lelkileg.

Németh Tibor: – Sajnálattal gondoltam azonnal a Jedlik-iskola közösségére, s természetesen először a tanárnőre, akit régóta ismerek, mert a tanítványom volt, emellett a családra, mert itt az egész család élete ment tönkre. Olyan esemény történt, amit nem lesz könnyű sehol megelőzni, megakadályozni, bár nyilvánvalóan erre próbálunk törekedni mindenütt az iskolákban. Egy dolgot mutat azonban. Azt, hogy kevesek vagyunk ehhez a témához. A megoldáshoz sokak felelős halmazát kellene összeállítani. Nagyon sok olyan tanulóval találkozunk, akinek a lelki élete nincs rendben, amit a mai társadalom, a mai család hoz létre, és rengeteg ember kellene ahhoz, hogy segíteni tudjunk a tanulóknak, a tanároknak, a szülőknek, mindenkinek, hogy preventívek legyünk ezekben a dolgokban.

Rákász Gergely: – A megdöbbenés nyilvánvaló volt, ezért a második gondolatomat mondanám el, ami az, hogy mi az én felelősségem ebben a helyzetben. Amerikás magyar vagyok, és ott azt verik bele az emberbe, hogy ha nincs hozzá közöd, akkor ne beszélj róla, ha van közöd hozzá, akkor kezdj vele valamit, csinálj vele valamit. E gondolat mentén indultam el a közösségi médiában is. Mi az én dolgom felelős felnőttként, apaként, tudok-e változtatni a társadalmon, az oktatáson, a közgondolkodáson? Azon gondolkodtam, hogy mi az én dolgom mint civil. Az én dolgom az, hogy erről beszéljek. Ez egy szélsőséges eset, el is vonatkoztatnék attól, hogy megkéseltek egy embert, mert ez egy korjelenségnek, egy trendnek a legszéle. Volt már egyéb eset is, amikor bántották a tanárt. Azt mondom, ne lehessen az ilyent következmény nélkül hagyni, ezt a trendet kell megfékezni úgy, hogy a csendes többség kinyitja a száját és azt mondja, eddig és ne tovább!

Klausz Melinda: – Sajnos a digitális tér megváltoztatta az ingerküszöbünket. Az állandó reklámzaj, a sok elérhető információ könnyen átformálhatja a korábban kialakult viselkedési rendszerünket. A mai fiatalok még nagyobb hatásnak vannak kitéve, hiszen ők beleszülettek a digitális technológia használatába és sok mindenre – így például egyre inkább az indulatok kezelésére – nincs megfelelő mintájuk. Egy chatbeszélgetést például bármikor ott lehet hagyni, ha nem megfelelő tartalommal találkozunk. Letiltjuk a másikat vagy elrejtjük az adott posztot, ez pedig sajnos nem javítja a vitakultúrát, hanem kifejezetten rontja. Ráadásul mindezeknek köszönhetően a szűrőbuborék-elmélet szerint az egyén egyre inkább csak a vele egyetértő tartalmakat fogyasztja, így egyre kevésbé jut el hozzá az ellenpólus, ami még jobban rányomja a bélyegét a konfliktuskerülésre.

Nincs többes szám

– Van-e és mi a szerepe a digitális eszközök állandó használatának, a számítógépes, a virtuális játékoknak az emberek egymáshoz való viszonyában?

Benczéné Tímár Irén: – Azt gondolom, hogy igen, van. Nagymértékben áthatotta a gyerekek és a felnőttek életét. A szülők sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy a gyerekek mit csinálnak. A gyerekek többnyire kontrollálatlanul használják a digitális eszközöket témában és időben egyaránt. Megváltozik a kommunikáció, ezáltal megváltoznak a kapcsolatok a szülő és gyerek, de a gyerekek között is. Sok olyan romboló hatása van a számítógépnek, ami a mindennapi interakciókat, az egymásra való odafigyelést változtatja meg. A számítógépnél kilépek, lekapcsoltam, és onnantól kezdve megszűnt a kapcsolat. A mindennapi életben, amikor együtt vagyunk az osztályban, iskolában, meg kell tanulnom, hogy ha nem tetszik valami, akkor azt nem lehet lekapcsolni. Ott kell lennem, meg kell tanulni megoldani a helyzetet. Ahhoz, hogy eligazodjon, hogy tudja, mi a jó, mi a helyes, mi a követendő, azt nagyon nehéz a mai világban a gyereknek kiszűrni, pedig fontos lenne bennük egy igazi értékrendet kialakítani. Az oktatásban arra kell megtanítani őket, hogyan tudják használni a digitális eszközöket saját maguk, a tanulás érdekében. A pedagógusokat látom arra alkalmasnak, hogy megtanítsák ezekre a dolgokra a gyerekeket. Fontos lenne, hogy a szülők is tudják, hogyan kell a digitális világot jól használni, de nem biztos, hogy mindenki tudja.

Klausz Melinda: – Sajnos a legtöbb fiatal utánzással tanul. Ha egy szülő nem mutat más alternatívát és megoldási módot a mindennapokban, akkor egész egyszerűen sokkal nehezebben fogja megtanulni a kompromisszumok megtalálásának módját. Sajnos jelenleg a szülői generáció egy jelentős része is beszélgetés helyett inkább táblagépet ad a gyermek kezébe, ahol aztán tetszőlegesen nézhet bármilyen videót egészen a provokatív irányokig. Szerencsére a napokban jelent meg a YouTube újítása, amely kötelezi a videófeltöltőket arra, hogy megjelöljék, hogy gyermeknek szánt tartalmat töltenek-e fel vagy sem, és amennyiben nem megfelelő a tartalomelhelyezés, komoly büntetésekre lehet számítani. A közösségimédia-felületek folyamatosan fejlődnek, változnak és kezdik felismerni azt, hogy milyen jelentős hatással, befolyással bírnak az emberekre, és bizony ez nem minden esetben csak pozitív. Emiatt szerencsére újabb és újabb eszközök jönnek be, amikkel próbálják meggátolni a negatív eseteket. Milyen kommunikáció volna helyes az esemény után? Ahogyan az internetes zaklatások esetén kifejezetten fontos, hogy átbeszéljük a dolgokat, ugyanígy a közösségimédia-használatot érintő negatív hatásokról, a növekvő agresszióról és például az akár ezt is előidéző agresszív játékkultúráról szintén beszélni kell.

Gyertyás János: – Mint háromszoros gyakorló apuka, együttélve ezzel a generációval, azt kell mondjam, hogy mindenképpen hatással van a gyerekekre, de a szülőkre is. A társadalom alapvető építőköve a család. Abban a rövid időben, amit este otthon töltünk, az is fontos, hogy a szülő mennyit nyomogatja a telefonját, mennyit figyel a gyerekére. Az a kulcskérdés ebben a mai beszélgetésben, hogy mennyit foglalkozunk a gyerek lelkével. Itt szerintem nagyon elcsúsztunk. De nemcsak a családnak van szerepe ebben, hanem a társadalomnak is. Nagyon eltérő a gyerekek családi háttere, ezért nem lehet általánosítani abban, hogy mit kapnak a szülőktől. Van, aki telefonnal a kezében születik, van, akinek a családjában ritkán használják vagy nem is igen tudják, mire való. A szülővé válásra nincs alkalmassági vizsga. A belső érzelmekkel is kell kezdenünk valamit, de látjuk, hogy közösen kell tenniük családnak, iskolának. Nagyon nagy szükség lenne intézményi pszichológusokra. Van rá jó példa Győrben, hogy ez után az esemény után a tizedikes

diákok két-három napon át feldolgozták az esetet szakemberrel. Átbeszélték, mit jelent begyűjteni a negatív élményeket, kapok-e dicséretet, melyiket őrzöm meg, hogy jutok el oda, hogy valakit bántok fizikailag, lelkileg, hiszen most nem csak erről az eseményről beszélünk. Hallottunk olyant, hogy valaki egy zárthelyi dolgozat közben kiugrott az ablakon. Nyomozzunk egy kicsit, hogy juthattunk el idáig. A diákok, pedagógusok, szülők leterheltsége többszöröse annak, mint mondjuk 25 éve volt. Nagyon nagy teher van a gyerekeken, és aztán jönnek a lelki sérülések, jön a közösségi média használata, ahol egész más az értékrend. Támadás alatt van a hagyományos családmodell, a hagyományos értékek.

Németh Tibor: – A gyerekek közt élve mindig kipróbálunk minden újat, amit ők használnak, de ők ezt profin csinálják, mi meg kérdezünk tőlük. Digitális világban élnek. Mérhetetlenül ügyesek és okosak ezekkel az eszközökkel. Az információt egy pillanat alatt elérik, ezért irdatlan felelőssége van a világhálónak és komoly árnyoldalai is. Egy gombnyomással mindent el lehet érni, akár az érzelmi intelligenciájukat kiküszöbölő filmeket is. A fiatal a közösségi oldalakon él, ahol mindig magáról beszél. Elértük, hogy az egyén felfedezése a legfontosabb. Nincsenek érvényes hivatkozási pontok, amire tudna a gyerek, tudnánk mi, tudna a világ hivatkozni. Miből állna az élet? Abból, hogy események vannak, azokból történetek állnak össze, s ha leülök, azokat el tudom mesélni és valaki meghallgatja. Ha ezt nem lehet elmesélni, akkor megérteni sem lehet. Ismernek a gyerekek bizonyos információkat, de megérteni a helyzetet nem tudják. Csak az egyes szám első személy érvényes ma már. Nincs többes szám. Ülnek egymás mellett az osztályban, nem szólnak egymáshoz, de ha távol vannak, már elkezdenek a készülékeken beszélgetni. Az érzelmi intelligenciának az a szintje, amiben a legalapvetőbb az lenne, hogy a kommunikációt kialakítsuk a gyerekekben, nem alakul ki. Hogy mi a felelősségünk, a család felelőssége, mindannyiunk felelőssége? Vegyük észre, hogy a gyereknek segítenünk kell! A jelenlegi iskolaszerkezetben nincsenek meg a segítő szakemberek. Roppant érzékenyeknek kellene lennünk ezekre a problémákra. Ahhoz, hogy előbbre tudjunk lépni. Iskolapszichológusok kellenének. Adjunk a gyerekeknek segítséget! Nagyon sok a széthullott családban vagy papíron még együtt levő családban élő gyerek. Nincs kialakulva az a rendszer, amivel a gyereket támogatni tudjuk ebben a helyzetben. Használjuk szinte minden órán a digitális eszközöket. Arra törekszik a modern pedagógia, hogy lépést tartson a fejlődéssel, mert nem lehet a régi módon oktatni. Az a célunk, hogy a legújabb elemeket beépítsük az oktatásba. Oda kell adni a feladatot, nekem pedig irányítanom kell. Az a cél, hogy a gyerek egy együttműködő, csoportban dolgozó ember legyen, mert az egész világ ezt várja el tőle. Csapatban dolgozunk reggeltől estig. Ez azért van, hogy a tanuló szokja azt, hogy neki így kell az egész életét végigélnie, mert ezt várja el tőlük a munka világa. Ha mást csinálnánk, megmaradnánk a magyar oktatásnak annál a rossz gyakorlatánál, hogy főként elméletet oktatunk. Ezt nem tehetjük már meg.

Rákász Gergely: – Nagy hatása van, de nem fog megállni a fejlődés a kedvünkért, meg azért sem, mert rossznak vagy károsnak látjuk. Ez egy drog. Olyan, mint a fegyver. Ha egy jól képzett katona kezében van, akkor a digitális világ győzedelmeskedik a csatatéren, de ha egy idióta kezébe adjuk, akkor az felrobbanthatja a szomszédját. Ha a kritikus gondolkodásra meg lehet tanítani a gyerekeket a digitális világból származó információval szemben, akkor azzal egy komoly hídfőállást lehetne megvédeni.

Segítsük sikerélményhez a gyerekeket

– A beszélgetés során többször felmerült, hogy megoldásokat kell keresni. Milyen lehetőségeket tudunk felvázolni?

Benczéné Tímár Irén: – Először is meg kellene oldani az iskolapszichológusi hálózatot. A pedagógusképzésben is nagy szerepük lenne azoknak az ismereteknek, hogyan tudok egy osztályból közösséget kovácsolni, miként veszem észre a problémákat, hogy ha valaki peremhelyzetbe kerül, kiszorul, hogyan tudnak egymással toleránsak lenni, a másságot elfogadni. A másik probléma pedig az, hogy átlag harmincöt órája van egy középiskolásnak. Ez rengeteg. Nincs más tevékenységre, örömforrásra ideje. Fontos lenne, hogy érjék őket élmények, pozitív hatások. Túlélésre játszanak a gyerekek ekkora leterheltség mellett.

Rákász Gergely: – A pedagógusokat is tehermentesíteni kellene, hogy ne adminisztrálni, hanem tanítaniuk kelljen.

Németh Tibor: – Sok mindenben kellene megváltoznia a jelenlegi helyzetnek. Valóban nagyon túlterheltek a gyerekek. Iskolapszichológusok kellenek és emberközelebbivé kell tenni a pedagógus munkaidejét is, és segíteni őket abban, hogy tudnak erre az új világra felkészülni. Nagyon fontos a szakemberképzés javítása. Az is nyilvánvaló, hogy a legfontosabb olyan közösségi élet megszervezése lenne, amelyben a gyerek, a család, a szülő, a tanár együtt van. A fiatal szeret versenyezni és sikerélmények megszerzésére törekszik. Nekünk alapvető feladatunk az, hogy nap mint nap eljuttassuk a diákot oda, hogy sikerélménye legyen; és ebben bizony nagyon fontos, hogy ötöst kapjon, mert az elismerésben benne vannak a jó osztályzatok, de az is, hogy megdicsérem, elfogadom a munkáját.

Gyertyás János: – A nagycsaládosok egyesületénél az alapszabályban benne van, hogy az egyik legfontosabb cél a helyi, kis önszerveződő, egymást ismerő és segítő közösségek alakítása. Az egy kulcskérdés, hogy a gyerekek csoportokhoz tartozzanak.

A kerekasztal-beszélgetés összefoglalását meghívott vendégeink néhány kifejező mondatával érzékeltetjük:

Digitalizáció, internet

• „A gyermek ma már digitalizált agyú, gyorsak és ügyesek ezekkel az eszközökkel.”

• „Az értelmiségi nem az, aki mindenben talál egy szálkát és a közösségi oldalon megosztja, hanem aki meg tudja fogalmazni, mi a valós probléma, és ad rá legalább egy vagy két használható megoldást.”

• „Az olló, a kés használatára megtanítjuk a gyereket, ugyanúgy meg kellene tanítani a digitális eszközök használatára is.”

• „A digitalizációval ott tartunk, hogy visszaút már nincs, mintha a jégkorszakot akarnánk hajszárítóval elkergetni.”

Oktatás

• „Feladatunk eljuttatni a gyereket oda, hogy napról napra sikerélménye legyen.”

• „Az oktatás a mai napig arról szól, hányas voltál matekból, énekből, magyarból, melyek a tantárgyi képességeid, sehol nincs az, hogy alkalmas vagy-e villamosmérnöknek, informatikusnak, pedagógusnak.”

• „Pedagógus: mesterség.”

• „A pedagógusokat is tehermentesíteni kell, ne adminisztráljon egy tanár.”

Család

• „Támadás alatt van a hagyományos családmodell.”

• „Gyerekként mi mindig tudtuk, mikor tettünk rosszat. Manapság már ebben sem biztos egy gyerek.”

Megoldási javaslatok

• „A diákok átlag heti 35 óráját rettenetesen soknak érzem.”

• „Segíteni kell a pedagógusokat abban, hogy fel tudjanak készülni erre az új világra.”

• „A pedagógus ne adminisztráljon! Dőljön hátra és beszéljen a kémiáról! Nézzünk szembe a hibáinkkal, mert tönkretesszük a pedagógusainkat.”

• „Az önszerveződő közösségeket segíteni kell.”

Konklúzió

• A felvetett összetett problémát átbeszélve szakértőink tapasztalatait, észrevételeit, megoldási javaslatait bizonyára sokan elfogadhatónak gondolják: nagyon fontos lenne minden oktatási intézménybe iskolapszichológus, szükség lenne egy hatékonyan kiépített jelzőrendszerre, olyan digitális eszközre, amely segíti a diákot, a tanárt és a szülőt is.

• Elengedhetetlen a gyakorlatiasabb oktatás és az óraszámok csökkentése, ahogy a digitális világ pontos ismerete és használata is. Elkerülhetetlen a felelősségvállalás, amely az egyre gyorsuló fejlődési spirálban az internet árnyoldalaira, veszélyeire is felhívja a figyelmet, s megtanítja azokat kezelni, mert, ahogy Németh Tibor igazgató fogalmazott, „a gyermekek érzelmi intelligenciája nem alakul ki, s így nincsenek hivatkozási pontok, amelyekhez igazodni tudnánk”.

• Kérdés marad azonban: ha lenne is mindezekre anyagi és humán erőforrás, vajon hogyan lehetne bevonni azokat a társadalmi rétegeket ezekbe a párbeszédekbe, eszközök használatába, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, de akiknek a saját életük irányítása is számos nehézségbe ütközik?

• A győri tragédia arra mutatott rá, s ezt a kerekasztal-beszélgetésünk is megerősítette, hogy ebben a témakörben s a probléma megoldásában véget kell vetni a szemérmeskedésnek.