Tűzzel születik a törékeny művészet Gönyűn

– Honnan jött az ötlet a stáció elkészítésére?

– Magyarszékről rendeltek meg egy stációsorozatot nyáron. Mielőtt elküldtem, úgy gondoltam, hogy mivel ide járok a templomba, bemutatom itt is. Ősszel kiállítottuk, és nagyon tetszett a helybelieknek. Télen jött egy felkérés, hogy készítsek ide is egy ilyen alkotást. A most megszentelt képek hasonlóak az előzőhöz, hiszen annak alapvázlati rajzai alapján készültek el, ugyanabban a szellemben, stílusban.

Jézus a figyelem középpontjában

– Jézus emberi mivoltát szerettem volna bemutatni, ahogy mint ember példát mutatott, végigélte a szenvedést. Az emberi érzéseit, szenvedése fokozódását, annak megélését szerettem volna megjeleníteni. Az elgondolásom az volt, hogy minimálisra csökkentem a személyeket egy-egy képen, így maximum 2–3 személy van rajtuk azért, hogy minél inkább Jézusra fókuszáljon a történet. Az ő cselekedetei, mozdulatai, arckifejezése a fontos. Érzelmileg túlfűtött, ahogy Jézus végigmegy a keresztúton, amit vörös, erőteljes színekkel érzékeltettem. Nekem különösen jól jött ez a felkérés nyáron és most is, mert segített átlendülni ezen a koronavírus okozta bezártságon.

Olyan munka volt ez, ami elvonja az ember figyelmét a mindennapi problémákról. Ez nagyon sokat jelentett nekem, de nagy munka volt. Fizikailag is megterhelő ezeket a nagy lemezeket ki-be tenni a kemencébe, ugyanakkor végig izgalmas is, mert a tűzzománc készítésénél nem olyan egyértelmű az eredmény, mint amikor az ember fest. A festésben a színek olyanok lesznek, amit odahúzok az ecsettel, de a tűzzománc elsősorban egy színtelen megvalósítás, amit az ember fejben elképzel. Csak akkor dől el, hogy milyen lett, amikor kivesszük az égetőkemencéből. Éppen ezért, mert ilyen izgalmas, nem lehet megunni és nem is lehet nyugodtan végezni. Akármennyi tapasztalata van az embernek, akkor is mindig érheti meglepetés. Ugyanaz a gyártmányú zománc mindig reagálhat másképp, így az egész alkotás izgalmakkal teli.

Nemzetközi ösztöndíj indította az útra

– Milyen életúton ment végig a művésznő, amíg Gönyűre ért és miért ezt a települést választotta otthonául?

– Szabadkai származású vagyok, Belgrádban tanultam. Képzőművész voltam, főleg pasztellt, akvarellt festettem. Ott nem nagyon ismerték a tűzzománcozást, csak kis ékszereket készítettek így. Egy festőtáborban láttam, hogy mi is ez, és rögtön nagyon-nagyon megérintett. Érdeklődtem, hol lehet ezt a technikát megtanulni. Szerencsémre volt egy nemzetközi ösztöndíjprogram, és kaptam egy hároméves ösztöndíjat Kecskemétre. Ott, egy nemzetközi műhelyben tanultam meg a tűzzománcozást. Nagyon szerencsés voltam, mert abban az időben a világ legjobb orosz zománcosai jöttek oda mesterkurzusokat tartani, de a magyaroktól is nagyon sokat tanultam.

Turi Endrét, Hertay Máriát tudnám említeni mint nagy mestereimet. A három évből végül tizenöt lett, aztán családi okokból költöztem közel Győrhöz, Gönyűre. Amikor itt körülnéztem, első látásra megtetszett ez a hely. Egyik oldalon a Duna, a település másik részén a gyönyörű erdő. Akkor már voltak légzési nehézségeim, mert a tűzzománcozás miatt szilikózis jött elő, így azt éreztem, hogy ez a hely az egészségem miatt is nagyon jó lesz nekem. A lányom is velem költözött, és sikerült vele összefogva egy műhelyt kialakítani, ahol nagyobb méretű alkotásokat is tudunk égetni, nem kell bérelni a kemencét.

Egyedi utakon szeret járni

– Alkotásaiban természetesség, melegség, lágyság van, miközben itt hideg fémmel, kemény zománccal dolgozik. Mi adja az ihletet, milyen technikákat alkalmaz?

– Szeretem a természetet és rajzolni is szeretek. Én egyedi utakon haladtam a zománcozásban. Elég nehezen kezelhető voltam szakmailag, és sok mindent felrúgtam, amit szabályosnak kellett volna tartanom. A rekeszzománc-technikánál a meglapított drót szerintem merevvé teszi a képet és egy kicsit hivatalos kinézetű lesz. Ez nekem nem vált be, és kialakítottam magamnak egy egyedi stílust. Nem lapítom a drótot, hanem úgy hajlítom. Ettől lesz rajzszerű és a természethez hasonlót lehet vele alkotni, akár tájképet is.

A klasszikus rekeszzománccal nem lehet ilyen hatást elérni, azzal az egész merev lesz, még az alakok is. Az én technikámmal természetesebb lesz a kép. Persze kaptam nagyon sok szakmai ellenvéleményt is, de aztán úgy látom, azért már elfogadták a stílusomat, hiszen életműdíjat kaptam. Vannak olyan képeim is, amelyeken úgy tűnik, mintha csipke lenne ott. Ez is az én kezdeményezésem, és most már másnál is látható ez a technika. Ráteszem a csipkét a felületre és a zománcot kompresszorral ráfújom. Ezt mindenfélével lehet variálni. A csipke lehet háttér, de lehet önmagában is valamit kifejezni vele. Mindig kutattam, milyen új dolgokat lehet behozni a munkámba. Én napi huszonnégy órában ebben élek. Ha gyakorlatilag nem is csinálok éppen semmit, akkor is ezeken töröm a fejemet.

Akvarell a zománcon

– Változott-e az évek során, hogy milyen témákkal foglalkozott?

– Igen, változott. A kecskeméti időszakban volt egy erős népművészeti jellegű elvárás, ott azt csináltam én is, de aztán megpróbáltam ettől szabadulni, mert úgy éreztem, hogy nem annyira az én világom. Mindig volt valami aktuális mondanivalóm. Foglalkoztattak közéleti kérdések, nem a napi politika, hanem az általános értékek, az embereket érintő dolgok. Volt aztán olyan időszak, amikor megpróbáltam ettől szabadulni, és a lazább témák érdekeltek. Virágok, női portrék. 2012-ben jutottam arra a szintre, hogy próbát tegyek a tűzzománc talán legnehezebb változatával: rekeszes és más vegyes technikákat alkalmazni domború vagy homorú, egyszóval nem sík felületen.

Ezek készítésére ráment a kezem, egy kézműtét lett a vége. Vasat vágni ugyanis nehéz volt, és abba kellett hagynom. Az ember mindig talál valami könnyebbet, amit tud csinálni, de mindig kell valami kihívás, mert különben unalmassá válik az egész. Nekünk nemcsak a művészethez kell értenünk, hanem a technikához is. Vasmunkás is az ember. Én mindig imádtam az akvarellfestést. A rideg, merev zománctechnikát próbáltam az akvarellel oldani. Egy fokozatig csinálom a zománcot, majd végül rámegyek egy akvarelltechnikával. Szerintem ezt nem csinálja más, ez egy különlegesség benne. Az a legfontosabb talán, amit ezzel elértem, hogy a tűzzománc merevségét legyőzve egy kicsit közelebb vittem az emberekhez ezt a technikát, hogy megkedveljék.

Az internet az új kiállítótér

– Mennyire vásárolnak képeket manapság az emberek?

– Mindig vannak divatirányzatok. Most a szürke, a fehér fal a divat, nem sok festményt tesznek a lakásokba. Az igény visszaszorulása azért is lehet, mert talán kevesebb a művészeti oktatás az iskolákban. A galériákat is inkább az idősebbek látogatják, a fiataloknak kisebb az igényük a személyes látogatásra. Nem látom azonban reménytelennek a helyzetet. Most még fokozottabban intézi mindenki az interneten az ügyeit. Új lehetőség a közösségi oldalak használata. Van egy olyan barátnőm, akivel az életben még nem láttuk egymást: Majsai Katika költőnő. Ha feltettem valamilyen képet az internetre, írt hozzá egy verset. Ez nagyon megható volt számomra. Végül megismerkedtünk, és közösen egy albumot adtunk ki, amelyekben az általam készített képek vannak és az őáltala írt versek jelennek meg hozzá. Negyven kép és vers van benne. Emléknek megmaradt ez a könyv. Kísérletként tettem fel egy tavaszi tárlatot én is az oldalamra, és pár hét alatt majdnem ezren nézték meg a régebbi és az új képeimet egyaránt. Így földrajzi korlátok nélkül mindenkihez eljuthatok a képeimmel.

A gönyűi táj segít

– Hogy éli meg a pandémia miatti bezártságot?

– Most már nehezen. Az ember fegyelmezte magát, bíztam benne, hogy majd jobb lesz. Azt hittem naivul, hogy ha meglesz az oltás, minden rendben lesz, de nem úgy néz ki még. Szerencsére most lekötött a stáció elkészítése. Az is segít elviselni a vírus okozta helyzetet, hogy ki tudok menni a Duna-partra vagy az erdőbe sétálni, levegőzni. Rendszeresen nordic walkingolok. Imádom az erdő hangulatát télen is, amikor hó van és tiszta a levegő, de tavasszal is, amikor kizöldül minden. Annak mindenképpen örülök, hogy nem betegedtünk meg, de jó lenne már a dédunokámat megölelni!